A
pénteki napon Szentgyörgyvölgy iskolájából fogunk indulni, így Olivérék az
iskola előtt dobtak ki minket. Azzal a lendülettel útnak is indultunk. ELŐRE!
Egészen a következő kereszteződésig, ahol is rádöbbentünk, talán érdemes lenne
egy pillantást vetni a térképre. Jól sejtettük. Másik irány! Hátra arc, irány a
másik kereszteződés. Ez már tényleg a keresett út volt, és mindenki nagy örömére
hamar letér az aszfalt útról, bár árnyékban nem bővelkedik: hosszú egyenes
útszakasz két oldalán szántóföldekkel. A szlovén határig kicsit kalandosan
jutottunk el. Szerettük volna a legrövidebben végigvezetni majd augusztusban a
csapatot, de a lábunkat díszítő karcolások meggyőztek bennünket arról,
érdemesebb a hosszabb, de kevésbé dzsindzsás utat választani. Ne ijedjetek meg,
ez max 3-4 km-rel növeli meg az aznapi táv hosszát, de annyival csökkenti is a
karcolások mennyiségét.
Ismét
aszfaltút volt lábunk alatt, elhaladtunk egy Country Club mellett (ami a mi
útvonalunkon rajta van, jogosan mentünk arra, nem úgy, mint egyesek
„véletlenül”), ez lesz a jel arra, hogy hamarosan zarándokbarát terep következik.
Földes út, zéró emelkedő. Szántóföldekben gyönyörködhetünk továbbra is,
többször is belegondoltunk, hogy mikor augusztusban erre jövünk, egészen
máshogy fog kinézni a táj. Bízzunk benne, hogy a növényzet növekedése megáll, mielőtt
majomkenyérfa méreteket öltene, és haladásunkat nem fogja akadályozni.
Útközben
áthaladtunk egy picinke falun, ha egyáltalán nevezhetjük falunak, azok után,
hogy nem találtunk benne kocsmát!!! Viszont később találtunk egy csúcsszuper pihenőhelyet:
lombokkal árnyékolt szalmaszőnyeg csak a barátoknak! Ideális hely a
kiscsopizásra és az ebédelésre, bár a Bútápos zsákokat fel kell majd vennünk
korábban, mert idáig az autó már nem tud bejönni. Nem csak elemózsiából érdemes
feltankolni, hogy estig kitartson, hanem árnyékból is, mert az út további
részén abból több nem lesz. Tűző napon
begyalogoltunk a legközelebbi faluba. Azt hittük Bödeházára fogunk beérni, de
meglepetésünkre Gáborjánháza végében találtuk magunkat. Besétáltunk a
faluközpontba, ahol már találtunk kocsmát, de zárva volt. Ilyen a mi formánk.
Lógó orral, megkérdeztük a felénk közeledő bácsit, hol tudnánk inni valamit.
Nem hittünk a fülünknek, mikor az a választ kaptuk, hogy övé a kocsma, és már
nyitotta is nekünk az oázist jelentő kisboltot.
Felfrissülve
folytattuk lejáró utunkat, de kisvártatva újabb nagy kérdéssel kellett szembe
néznünk. Földút, sok dzsumbusz (ahogy a kocsmáros mondta), hosszabb táv VS.
rövid aszfaltút egyenesen Rédicsig. Mi lejártuk az előbbit, sok furcsasággal
találkoztunk-gondolok itt a befejezetlen útszakaszra-, de majd augusztusban
eldől, a kisbarátokkal melyiket választjuk. Koraeste ékeztünk el úti célunkhoz.
Rédicsen épp a pünkösdi búcsúra készültek, nyüzsgött a falu, mint egy
hangyaboly, mi pedig csendesen leheveredtünk az iskola előtt, és vártuk, hogy
Olivérék értünk jöjjenek…
