2012. július 16., hétfő
Az 1. számú autó beszámolója – kiegészítés Eszter nagyszerű beszámolójához
Kedves Mindenki!
Az imént olvashattátok Eszter beszámolóját az áprilisi bejárásról. Engedjétek meg, hogy mint debreceni házigazda ill. az 1. számú autó sofőrje röviden elmeséljem, hogy merre vitt a mi utunk ezalatt a két nap alatt.
A vendéglátás előkészületei bár sok időt igényelnek, mindig hálásak - főképp ha főbarátok érkeznek az emberhez:) A pénteket megelőző napok így főzéssel, sütéssel és egyéb kisebb-nagyobb dologgal teltek. Péntek estére szép lassan megérkezett mindenki hozzánk az ország különböző szegleteiből. A Bartátok Útjára hangolva gulyáslevessel - igaz hamisgulyás formában – szolgáltunk aznap este. Tudvalevő ugyanis, hogy a gulyás Top3-as helyezést foglal el a BÚ leggyakrabban felszolgált ételei között. Levezetésképp egy kis túrótortával(sajttortával) csaptuk el maradék éhségünket. Igyekeztünk gyorsan nyugovóra térni, s bár ez a jó hangulat miatt kissé nehezünkre esett a másnapi 6 órás kelés előbb utóbb az ágyba parancsolta a főbarátokat.
Reggel egy kicsit – inkább nagyon:) - álmosan fogtunk neki a készülődésnek és a reggelinek. Miután minden megvolt, két kocsival indultunk neki az útnak. A határon és a Királyhágón átjutva a másik kocsitól különválva elindultunk utunkra.
GYALU
Elsőként Gyalura érkeztünk meg, amely a Kolozsvár felé menő főúton található. A kisváros közepén megállva elkezdtük a munkánkat. Itt csak a református lelkész nevét tudtuk és semmi egyebet. Ez ám a kaland:) Az út túloldalán megpillantottuk a református templomot, aminek előterét épp egy úr takarította. Megkérdvén tőle, hogy merre találjuk a lelkész urat, magyarul felelni nem tudott, de készségesen elkalauzolt minket a nem messze lévő lelkészlakig. Bementünk a ház udvarára és ott a tornácra nyílóajtón keresztül beköszöntünk a lakóknak. Bár egy kicsit meglepődött először, hogy öt anyaországi fiatal csak úgy beállít hozzá és bemutatkozik mint a Barátok Útja képviselői, nagyon kedvesen asztalhoz ültetett minket a verandán és kávéval illetve sütivel kínált minket. A feleségével együtt segített kitalálni, hogy hol lenne érdemes megszállnunk, főzést szerveznünk, plusz kérdés nélkül felajánlotta a református templomot misézés céljára. Feleségétől elköszöntünk, ő pedig körbevezetett minket röviden Gyalun, majd javasolta, hogy elmenvén még nézzük meg a Gyalui-havasokba vezető utat, amelyet víztárolók szegélyeznek. Egy tekervényes kis úton fel is jutottunk a második tóig, majd utunkat Magyarfenes felé vettük.
MAGYARFENES
Magyarfenes Kolozsvár szomszédságában lévő magyar falu. Itt egy kedves helyi hölgyet látogattunk meg, aki szállásadással foglakozik. Mikor betoppantunk hozzá, épp a kerti munkából „ugrasztottuk ki”, de ő is nagyon udvariasan asztalhoz ültetett minket és házi sütésű, nagyon finom kenyérrel kínált minket. Elárulta, hogy eredetileg pék a szakmája és hetente nagy mennyiségű kenyeret süt a faluszámára. Elmesélte a környékbeli érdekes látnivalókat ill. megmutatta a házukat. Épp építkezés folyt, mert mint mondta, helyben az a szokás, hogy a házasulandó korba ért fiúnak a szülők építenek egy házat. Elmondta még hogy délután tudjuk elérni a plébánost ill. a sekrestyést. Megköszönve segítségét és szívélyes vendéglátását továbbindultunk Tordaszentlászló felé.
TORDASZENTLÁSZLÓ
A szintén magyar faluba beérkezve a gyalui lelkész tanácsát követve a nyugalmazott lelkész urat kerestük meg. Ajtót a felesége nyitott, aki nagyon kedvesen egyből beinvitált minket a házukba. A lelkész urat a délutáni pihenéséből „vertük fel”, de ő miután elmeséltük, hogy kik vagyunk és mit szeretnénk szintén segítőkészen állt rendelkezésünkre. Közben kedvesen beszélgettünk a helyi kettős családnevekről és megcsodáltuk többek között a lelkészné édesapja által faragott díszes kopjafácskákat, amit a virágoskertben láthattunk. Kicsivel később elindultunk a faluba a lelkész úrral, aki elvitt minket az iskolaigazgatóhoz, akinél megbeszéltük a szálláslehetőségeket. Elbúcsúztunk a helyiektől és utunkat Kolozsvár felé folytattuk. Itt némi bolyogás után fáradtan, de boldogan érkeztünk meg a szállásunkra, ahol a többiekkel találkozván megbeszéltük az aznapi élményeket.
Másnap az Eszter által említett kolozsvári elintéznivalók és a jegenyei plébánosnál történt találkozó után hazafelé vettük az irányt. A Királyhágón tett rövid pihenő után kora estére értünk Debrecenbe. Vacsorára az édesanyám által készített töltöttkáposzta és rakott brokkoli várta a fáradt bejárókat. Ez úton is köszönöm az ő és Balázs fáradozását a vendéglátásban!
Összességében felejthetetlen élményt nyújtott ez a bő két nap, és azt a Barátok Útján tapasztalható különös és nagyon szép érzést, amikor vadidegen emberek önzetlenül segítenek nekünk. Ilyenkor valahogy kölcsönösen megérezzük az egészben lakozó nagy erőt és szeretetet.
Nagyon köszönöm minden főbaráttársamnak aki velem tartott ezen a nagyszerű úton és együtt megtehettük azt! Nyáron mindenki személyesen is megtapasztalhatja az általunk látott szépségeket!
Báló András
2012. július 13., péntek
"A lejárás előtti bejárás" - avagy áprilisi terepszemle Kalotaszegen -
A rutinos főbarátok hozzászokhattak, de én idén tapasztaltam meg először, hogyan is zajlik a zarándoklatot előkészítő legelső terepszemle. Jelentem: nagyon JÓL. Azt láttam a többieken és friss tagként én is azt éltem meg, hogy: Jó dolog Barátok Útját szervezni Nektek.
Mindjárt el is mesélem, miket láttam, hallottam, tanultam. Ha bírjátok. Mert sok minden történt, elég hosszú lesz! :)
Mivel a júniusi bejárás kulisszatitkaiba már bepillanthattatok, azt javaslom, ugorjunk kicsit vissza az időben.
Az időpont: 2012. ápr.16-17,
helyszín: Kalotaszeg, az idei BÚ helyszíne (Bánffyhunyadtól Kolozsvárig)
hőmérséklet: 12°C
páratartalom: 33%
résztvevő főbarátok: 1. számú autó: Fenyvesi Rita, Kata, Kinga, Csizó, Andris.
2.számú autó: Barbi, Rocker, Tamás, Eszter
A Barátok Útja terepszemléjének célja "definíció szerint" a barátkozás.
(Meglepő, ugye?:) )
Ez sokfélét jelent: találkozást a helyi papokkal, iskolaigazgatókkal, falubeliekkel, vendéglátóinkkal. Jelent ismerkedést, beszélgetést, a majdani szállás megtalálását, az étkezés megszervezését, a lejáró csapat munkájának előkészítését. Az operatív tennivalók mellett pedig egy ilyen hétvége jelent sok egyéb mást is. A helyek megszeretését, örülést és hálálkodást a kedves fogadtatásért (a "szíves látásért"), mesélést magunkról, a zarándoklatunkról, nézelődést a faluban, kérdezősködést a helyi szokásokról, a szembejövő mosolygós néni köszöntését, fotózást, süteménykóstolást, a lelkész lányának meghívását a BÚ-ra. Egy ilyen út tehát egyrészt praktikus szervezkedés, másrészt a helyi világ ízlelgetése. Beleszagolás a levegőbe, ráhangolódás a tájra, falvakra, emberekre.
Miközben megpróbálunk figyelni minden részletre, velünk vagytok mindannyian, hiszen végig Ti jártok a főbarátok eszében. Kérdezgetjük egymást: szerintetek hány polifoam fér el oda, úgy látom, a lányok itt nem fognak fázni, de jó csönd van most (..még:), ott milyen az alvó-padló, hol kellene ennünk, a csomagokat ne ide, milyen szép lesz ez itt nyáron, erre tud bejönni a Bútápos kocsi, szerintem ott lakjanak a fiúk, és: idenézzetek, ez nagyon fog a kisbarátoknak tetszeni...
Stb. stb., próbáljuk nektek a legjobb megoldásokat megtalálni.
*********
Már az induláskor sikerült ezt teljesíteni: a Báló családba könnyen beépültünk, ezúton is hálás köszönet illet Benneteket, Andris és Balázs a debreceni szállásért és Édesanyátok szenzációs sajttortájáért, ami serkentőleg hatott a főnökség kreativitására is. Biztos vagyok benne, hogy volt összefüggés, ugyanis közvetlenül a korareggeli tortaevős induláskor találták azt ki, hogy (a gyönyörű Királyhágót elhagyva) Bánffyhunyad után két útvonalra váljon ketté a két kocsi; talán így hatékonyabban tudunk haladni, több időt hagyva egy-egy településre. A sofőrök felosztották egymás közt a falvakat és ünnepélyesen elindultunk.
Innentől pedig az 2.számú kocsi krónikája következik állomásonként:
JEGENYE
A református térség egyetlen katolikus falva, és (nem csak emiatt) szerintünk az egyik legütősebb helyszíne. A falu neve számunkra menthetetlenül összeforrt "Darvas Emil" nevével, aki a napunk kedvenc papja lett. Nehezen találtuk meg, többszöri nekifutásra. Négyszer jártunk összesen aznap ebben a faluban.
De addig mentünk, míg megtaláltuk: kint dolgozott a falutól kissé távolabb eső földeken. A plébános atya afféle gazdálkodó pap, aki azt mondja magáról, hogy tartja a regulát: imádkozzál és dolgozzál. Épp egy traktort szerelt másodmagával a szántóföldön és szerelőruhában, csurom olajosan jött fel hozzánk az útra, panaszolva, hogy a traktor 1975-ös születésű, tehát csak egy évvel idősebb nála, mégsem működik. A fiatal székely pap csíkszeredai származású és ennek megfelelő okos, rövid, csípős (sőt, Barbi szerint) ütős mondatokban kommunikált velünk. Minden mondatának volt valami magva, súlya, éle, tartalma, poénja, többszörös értelme, amin el kellett gondolkodni.
Meghallgatta, miért jöttünk, vállalta, értette, rögtön mondta mindenre: "megoldjuk". Volt, amire azt válaszolta "az nem az én területem, de elintézzük". Higgadt rugalmassággal állt hozzánk, nem lehetett kizökkenteni. Először megilletődtünk, aztán láttuk, hogy a szeme mosolyog, mint minden vicces székely emberé.
Soroltuk, hogy zuhanyra, vízre is szükségünk lenne. "Na, hát hogy értsék, elsorolom maguknak, hogy a faluban itt nálunk mi van. Egy (és számolta a hüvelykujjával): villany!"
....
Hm, ennyi, nem sorolt mást tovább :))
Nevettünk és mondtuk, igyekszünk nem túl nagy igényűek lenni, elmeséltük például, milyen szállásokon laktunk már. Ámult-bámult, nevetve mondta: "Hát, megmondom őszintén, én erre a zarándoklatra nem mennék el."
Mondtuk, nem baj, nem is kell, mert jövünk mi helybe’ :)
Körbevezetett, viccelődött velünk, közben mesélt kicsit arról, hogy székelyként milyen Kalotaszegen élni, és hogy nagyon büszke arra, hogy ebben a színmagyar faluban mennyire összetartó a közösség, 100%-ban katolikus a lakosság, annyira, hogy a télen minden egyes(!) családnál volt házat szentelni. Jófej volt, vagányan állt hozzánk, sokat segített, gyorsan végeztünk. Több mondata szállóige, ő maga pedig fogalom lett. Azóta emlegetjük.
MÁKÓFALVA
Mákófalván élnek az "egykézők".
Mivel az egész környéken így emlegetik őket, megkérdeztük, mit jelent. Az a sajnálatos tendencia a faluban, hogy hosszú ideje egy gyereknél többet nem vállalnak a családok, tehát sok az "egyke". Fogyatkozik a falu népessége, pedig a lelkész jó példát mutat: két gyermeke mellé most várják a harmadikat, így mutatta be pocakos feleségét: "mire a nyáron visszajönnek, meglesz a pici baba" :)
Megtudtuk még, hogy a vízzel az egész térségben gondok vannak, nyaranta pedig pláne nagyon kevés van. Minden attól függ, esik-e sok eső a zarándoklat előtti hetekben, mert így lesz jó magas a belvíz, és akkor lesz víz a kutakban. Szokatlanul alternatív és meglehetősen kreatív megoldásokat javasolt a lelkész úr és mi is, a zuhany-probléma kiküszöbölésére.
A vacsorát is szívesen megfőzeti, bár egyelőre fogalma sincs, hogy hol és miben, mert "ennyi ember még itt nem evett, még lagzi sem volt ekkora".
A templom zárva, újítják, őszre lesz készen, de a szomszédos óvodát és a közösségi házat használhatjuk, utóbbinak hozzánk illő szép nevét a fotón láthatjátok :)
A ház emeletén egy "tiszta szoba" van berendezve a kalotaszegi szokásoknak megfelelően, a helyi öregek régi holmijaival: festett hozomány-ládákkal, hímzett falvédőkkel, terítőkkel, és egy párnákkal telerakott magas ággyal. A kvázi emeletes ágy alsó szintjén régen az ifjú pár aludt, felettük pedig a szülők. Ez a meglepő tény néhány kérdést felvetett.., de megtudtuk, hogy abban az időben még szerencsére sok gyerek született, nem volt jellemző az "egykézés", tehát minden csak szemlélet kérdése, probléma egy szál se.
Protekciósok lévén, Barbival felpróbálhattuk a féltve őrzött és gazdagon díszített gyöngyös pártát, amit a konfirmált, eladósorban lévő lányok az esküvőig hordanak a vasárnapi istentiszteletekre. Hú, van súlya rendesen, mitnemondjak. Tartani kell benne a fejet, plusz nyilván figyelni kéne az igehirdetésre. Hát, a kettő együtt nem menne simán...
Kész megkönnyebbülés lehetett, mikor házasságkötéskor a menyasszonynak "bekötötték a fejét" és a pártát lecserélték kendőre. A kalotaszegi viselet arról híres, hogy a Kárpát-medence leggazdagabban hímzett, gyöngyökkel kivarrt, legdíszesebb ruhákból álló súlyos öltözete. Nagyon szép, részletgazdag, minden ruhadarabnak van funkciója és tényleg érződik, ahogy tartást ad annak, aki magára ölti. Ugyanakkor valahogy meg tudom érteni, hogy csak ünnepnapon hordták a lányok.
![]()
![]()
![]()
![]()
![]()
![]()
![]()
![]()
![]()
![]()
![]()
![]()
![]()
MÉRA
A mérai református templomban épp nagytakarítás volt, a konfirmándusok tüsténkedtek, suvickoltak, ez itt így szokás. Aki konfirmációra készül, kiveszi a munkából is a részét, sőt az azévi csapat egy nagy falvédőt hímez vagy hímeztet a templom falára adományként. Isten dicsőségére és az ünnep emlékére. Tele van a templom szebbnél szebb kalotaszegi varrottassal, több évtizedre visszamenően.
Egyébként ez Kalotaszeg "legnéprajzibb" települése, itt a leggazdagabb a kultúra. Világhírűek a népzenészeik, az innen származó táncosoktól akar mindenki tanulni. Itt mai napig élő szokás a néptánc, nem pedig csak egy élesztgetni próbált régi hagyomány, ami már csak az öregek emlékezetében él. Itt így ünneplik az esküvőket, minden hétvégén nagyszabású táncházas buli van, aktivitás, élet, eleven, természet-közeli élet, a fiatalok ezzel mulatnak, és nem is akárhogy! Méra neve benne van a népdalokban, csujogatásokban is. Végig az a rigmus járt a fejemben, hogy: "A mérai hegytetőn integet a szeretőm/Fehér kendőt lobogtat, engem oda csalogat".
Lecsekkoltam, tényleg ott a hegytető ;) A többi meg hát... házi feladat.
Van még bivalymúzeum, a tánchoz csűr, a házakon rengeteg parabola antenna és egy iskola, ahol lakni fogunk. A vízhiány miatt wc nincs, de helyette a falakon hímzett, szépséges, varrottas tablók :)
A lelkész aranyos volt, mondta, hogy a felesége (aki a kántor is), most nincs itthon, ő a falubéli események főszervezője, mindenben segít majd és szeretettel várnak minket. Büszke apaként beszélt az öt gyermekéről is: természetesen mindegyik táncol, a legnagyobbik fiú a fő tehetség; a Táncművészeti Egyetemre jár, külföldre is hívják tanítani, nagy művész lesz belőle. Ha szerencsénk lesz, épp otthon lesz, amikor a táncházunkat tartjuk.
A mérai pap azt is részletesen elmesélte, hogy ezen az áprilisi szombaton nagy nap van, és hogy (minden évben Szent György napja körül) milyen speciális szokásrendben zajlik a faluban a birkamérés-kihajtás.
Azért fontos esemény ez az állattartóknak (= szinte az egész falunak), mert este minden gazdától begyűjtik, és közös nyájként kihajtják a nyári legelőre a birkákat, akik egészen ősz végéig kint lesznek. A kihajtás előtt minden gazda megfeji a saját juhait, a kapott tejet leméri, a többiekével összehasonlítja. A tej mennyiségétől függ, hogy ebben az évben melyik gazda hányszor fejheti majd meg az egész nyájat. A birkatartók megállapodnak egymást közt, ki mikor mehet a legelőre, készítenek egy arányos fejési beosztást. Ettől függ majd a tej, sajt, túró mennyisége, tehát az éves bevétel is, ezért nem mindegy, mi lesz a mai mérés eredménye.
Gondolom, azért van ez az "arányítás", mert évközben nincs arra idő, hogy nézegessék a billogokat, hogy melyik birka kié, az meg pláne kezelhetetlen lenne, hogy minden nap mindenki kijárjon, de tényleg csak a sajátját fejje meg. Elképzelem, ahogy nagy nehezen kikeresné az övét a többi közül :).
Akinek esetleg nem volt világos a fenti, felettébb „hozzáértő” fejtegetés (fej-tegetés, haha) az nemsokára megkérdezheti bármelyik mérai gazdát, vagy ha nem bírja ki addig, hívjon fel még ma este egy agrármérnököt :)
Lényeg, hogy valószínűleg jól működhet a rendszer, mert mindenki elfogadja és csinálja sok-sok generáció óta. Engem lenyűgözött, mennyire pontosan ki van ez is találva, ebből látszik, hogy enyhén szólva sincs benne a napi gondolatmenetemben a birkatartás:), de így hallva nagyon érdekes, sőt logikus. Mindig tanul az ember: reggel még nem gondoltam volna, milyen témákban világosodom meg…
Szóval napközben megy a mérés, munka van, de este a kihajtáskor zenészek is kísérik a birkákat (nyilván) és a hatalmas tábortűznél a legelőn nagy buli lesz éjszaka, hogy a pásztorok se unatkozzanak. (Találkoztunk turistákkal, akik direkt erre az eseményre jöttek. Tényleg vonzónak tűnt az esemény, szürkült az ég alja már és hívtak a tűzhöz minket is, de hát a kötelesség...) Várt minket a következő állomás, mégpedig:
KOLOZSVÁR
Este találkoztunk a másik autó csapatával, lefekvés előtt nagy élménycserét tartottunk, a vasárnapot Kolozsváron pedig már együtt töltöttük. Programunk: szálláskeresés, lehetőleg a városközpontban, lehetőleg vízzel, lehetőleg olcsón, lehetőleg 150 főre. További program: 10-től mise a Szent Mihály Székesegyházban, majd izgatott várakozás a főesperes úrra (tőle kellett ugyanis elkérnünk a templomot a zárómisénkre). Ez a folyamat aranyos volt, elmesélem: tudtuk, hogy 11-kor jön a következő misére gyóntatni, ezért odaálltunk a templom egyetlen bejárata elé. Misék voltak egymás után, nagy jövés-menés, már harangoztak, perceken belül 11 óra. Izgultunk, jajj, el ne mulasszuk a főesperes urat. De mivel őt magát nem ismertük, így minden közeledő papra azt hittük, hátha ő a főesperes. Aztán az egyik atya, akit megszólítottunk, felvilágosított bennünket, hogy "bár megtisztelő, de nem ő az, viszont nyugodjunk meg, biztos, hogy a felismerjük a főesperes urat, mert olyan szép méltóságteljes ember, látszik rajta, hogy főesperes. Olyan, mint az a szobor a templomajtó mellett. Most épp a püspöki palotában van, de nem sokára ezen a zebrán fog átjönni reverendában. Itt várjunk, ne mozduljunk. Persze arról több pap is jöhet, de onnan fogjuk látni, hogy ő az, hogy úgy jön. Hogy az úgy ..."jőve van". :))
Na. Ennyi.
Hát, mondanom sem kell, ettől nemhogy megnyugodtunk volna, hanem még izgatottabbak lettünk, és megnövekedett tisztelettel vártuk tovább türelmetlenül, hogy jöjjön a szoborszerű (most már nagybetűs) Főesperes Úr.
Közben lassan kezdődött a mise, már hallottuk az orgonát bentről, hirtelen nagy lett a forgalom, sietősen jöttek befelé a késésben lévő hívek, a gyóntató atyák. De a lényeg, akire várunk, hm... még mindig sehol. Eldöntöttük, majd röviden beszélünk, nem fogjuk feltartani és kezdtük együtt fogalmazni, mit is mondjuk, ami lényegre törő, udvarias, és amiből nem érződik a lámpalázunk. Kitaláltuk, hogy Kata beszéljen. Minden pontosan el volt tervezve, közben idegeskedtünk, hogy jajj, vajon mit fog szólni. Aztán egyszer csak.....!! Végre feltűnt Ő. A Főesperes! És Jött... Át a zebrán. Reverendában. Tényleg úgy, ahogy a próféciák jövendölték vala. Úgy jött, ahogy mondták. Ahogy vártuk és reméltük:)
Bemutatkoztunk, kezet fogott kedvesen, két mondatban elmondtuk, azonnal rábólintott, a titkárnővel egyeztessünk, örül, szeretettel vár, majd sietősen elköszönt.
Minden rendben, érdemes volt várni, és fellélegezve a könnyű sikeren, levezetésképpen kis kávézást tartottunk szemközt, majd az összegző stábértekezletet követően az eső előtt 2 (azaz kettő) perccel autóba szálltunk és elégedetten hazaindultunk. Útközben Jegenyére is beugrottunk befejezni az előző napi beszélgetést a székely pappal, immár olajmentes övezetben. Bemutattuk a társainkat, akikkel előző nap nem találkozott, ők is kaptak néhány kedves és velős poént, felmértük a terepet, megnéztük az iskolát, majd mivel sietett a szomszéd faluba délutáni misét mondani, tőle is elköszöntünk.
![]()
![]()
![]()
![]()
![]()
![]()
![]()
![]()
![]()
![]()
![]()
Hazafelé úton Erdélynek búcsút intve még kiszálltunk a Királyhágónál, megpihentünk a zuhogó esőben és Ritával spóroltunk 10 lejt, mivel zárva volt a kürtös kalácsos.
Báló Andrisék debreceni rezidenciája mennyei töltött káposztával várt minket, ami méltó jutalma volt a szervezkedésben, beszélgetésben megfáradt, éhes főbarátoknak :)
Visszagondolva azon csodálkozom hitetlenkedve, hogy mi minden tud történni másfél nap alatt, nagyon tartalmas hétvége volt, sok élménnyel és eredménnyel.
Öröm megélni, milyen sokat tudunk tanulni emberekről, szokásokról, helyekről és hozzáállásokról, ha nyitott szívvel, jól figyelünk. Nagyon várom, hogy visszamenjünk együtt és meglássátok, átéljétek Ti is, jól fog esni megmutatni, miket készítettünk elő.
Ha valaki szeretne még több képet látni a bejárásról, itt megnézheti.
Bizony, mondom én: jó dolog a Barátok Útja, szeretjük szervezni Nektek... :))
Mindjárt el is mesélem, miket láttam, hallottam, tanultam. Ha bírjátok. Mert sok minden történt, elég hosszú lesz! :)
Mivel a júniusi bejárás kulisszatitkaiba már bepillanthattatok, azt javaslom, ugorjunk kicsit vissza az időben.
Az időpont: 2012. ápr.16-17,
helyszín: Kalotaszeg, az idei BÚ helyszíne (Bánffyhunyadtól Kolozsvárig)
hőmérséklet: 12°C
páratartalom: 33%
résztvevő főbarátok: 1. számú autó: Fenyvesi Rita, Kata, Kinga, Csizó, Andris.
2.számú autó: Barbi, Rocker, Tamás, Eszter
A Barátok Útja terepszemléjének célja "definíció szerint" a barátkozás.
(Meglepő, ugye?:) )
Ez sokfélét jelent: találkozást a helyi papokkal, iskolaigazgatókkal, falubeliekkel, vendéglátóinkkal. Jelent ismerkedést, beszélgetést, a majdani szállás megtalálását, az étkezés megszervezését, a lejáró csapat munkájának előkészítését. Az operatív tennivalók mellett pedig egy ilyen hétvége jelent sok egyéb mást is. A helyek megszeretését, örülést és hálálkodást a kedves fogadtatásért (a "szíves látásért"), mesélést magunkról, a zarándoklatunkról, nézelődést a faluban, kérdezősködést a helyi szokásokról, a szembejövő mosolygós néni köszöntését, fotózást, süteménykóstolást, a lelkész lányának meghívását a BÚ-ra. Egy ilyen út tehát egyrészt praktikus szervezkedés, másrészt a helyi világ ízlelgetése. Beleszagolás a levegőbe, ráhangolódás a tájra, falvakra, emberekre.
Miközben megpróbálunk figyelni minden részletre, velünk vagytok mindannyian, hiszen végig Ti jártok a főbarátok eszében. Kérdezgetjük egymást: szerintetek hány polifoam fér el oda, úgy látom, a lányok itt nem fognak fázni, de jó csönd van most (..még:), ott milyen az alvó-padló, hol kellene ennünk, a csomagokat ne ide, milyen szép lesz ez itt nyáron, erre tud bejönni a Bútápos kocsi, szerintem ott lakjanak a fiúk, és: idenézzetek, ez nagyon fog a kisbarátoknak tetszeni...
Stb. stb., próbáljuk nektek a legjobb megoldásokat megtalálni.
*********
Már az induláskor sikerült ezt teljesíteni: a Báló családba könnyen beépültünk, ezúton is hálás köszönet illet Benneteket, Andris és Balázs a debreceni szállásért és Édesanyátok szenzációs sajttortájáért, ami serkentőleg hatott a főnökség kreativitására is. Biztos vagyok benne, hogy volt összefüggés, ugyanis közvetlenül a korareggeli tortaevős induláskor találták azt ki, hogy (a gyönyörű Királyhágót elhagyva) Bánffyhunyad után két útvonalra váljon ketté a két kocsi; talán így hatékonyabban tudunk haladni, több időt hagyva egy-egy településre. A sofőrök felosztották egymás közt a falvakat és ünnepélyesen elindultunk.
Innentől pedig az 2.számú kocsi krónikája következik állomásonként:
JEGENYE
A református térség egyetlen katolikus falva, és (nem csak emiatt) szerintünk az egyik legütősebb helyszíne. A falu neve számunkra menthetetlenül összeforrt "Darvas Emil" nevével, aki a napunk kedvenc papja lett. Nehezen találtuk meg, többszöri nekifutásra. Négyszer jártunk összesen aznap ebben a faluban.
De addig mentünk, míg megtaláltuk: kint dolgozott a falutól kissé távolabb eső földeken. A plébános atya afféle gazdálkodó pap, aki azt mondja magáról, hogy tartja a regulát: imádkozzál és dolgozzál. Épp egy traktort szerelt másodmagával a szántóföldön és szerelőruhában, csurom olajosan jött fel hozzánk az útra, panaszolva, hogy a traktor 1975-ös születésű, tehát csak egy évvel idősebb nála, mégsem működik. A fiatal székely pap csíkszeredai származású és ennek megfelelő okos, rövid, csípős (sőt, Barbi szerint) ütős mondatokban kommunikált velünk. Minden mondatának volt valami magva, súlya, éle, tartalma, poénja, többszörös értelme, amin el kellett gondolkodni.
Meghallgatta, miért jöttünk, vállalta, értette, rögtön mondta mindenre: "megoldjuk". Volt, amire azt válaszolta "az nem az én területem, de elintézzük". Higgadt rugalmassággal állt hozzánk, nem lehetett kizökkenteni. Először megilletődtünk, aztán láttuk, hogy a szeme mosolyog, mint minden vicces székely emberé.
Soroltuk, hogy zuhanyra, vízre is szükségünk lenne. "Na, hát hogy értsék, elsorolom maguknak, hogy a faluban itt nálunk mi van. Egy (és számolta a hüvelykujjával): villany!"
....
Hm, ennyi, nem sorolt mást tovább :))
Nevettünk és mondtuk, igyekszünk nem túl nagy igényűek lenni, elmeséltük például, milyen szállásokon laktunk már. Ámult-bámult, nevetve mondta: "Hát, megmondom őszintén, én erre a zarándoklatra nem mennék el."
Mondtuk, nem baj, nem is kell, mert jövünk mi helybe’ :)
Körbevezetett, viccelődött velünk, közben mesélt kicsit arról, hogy székelyként milyen Kalotaszegen élni, és hogy nagyon büszke arra, hogy ebben a színmagyar faluban mennyire összetartó a közösség, 100%-ban katolikus a lakosság, annyira, hogy a télen minden egyes(!) családnál volt házat szentelni. Jófej volt, vagányan állt hozzánk, sokat segített, gyorsan végeztünk. Több mondata szállóige, ő maga pedig fogalom lett. Azóta emlegetjük.
MÁKÓFALVA
Mákófalván élnek az "egykézők".
Mivel az egész környéken így emlegetik őket, megkérdeztük, mit jelent. Az a sajnálatos tendencia a faluban, hogy hosszú ideje egy gyereknél többet nem vállalnak a családok, tehát sok az "egyke". Fogyatkozik a falu népessége, pedig a lelkész jó példát mutat: két gyermeke mellé most várják a harmadikat, így mutatta be pocakos feleségét: "mire a nyáron visszajönnek, meglesz a pici baba" :)
Megtudtuk még, hogy a vízzel az egész térségben gondok vannak, nyaranta pedig pláne nagyon kevés van. Minden attól függ, esik-e sok eső a zarándoklat előtti hetekben, mert így lesz jó magas a belvíz, és akkor lesz víz a kutakban. Szokatlanul alternatív és meglehetősen kreatív megoldásokat javasolt a lelkész úr és mi is, a zuhany-probléma kiküszöbölésére.
A vacsorát is szívesen megfőzeti, bár egyelőre fogalma sincs, hogy hol és miben, mert "ennyi ember még itt nem evett, még lagzi sem volt ekkora".
A templom zárva, újítják, őszre lesz készen, de a szomszédos óvodát és a közösségi házat használhatjuk, utóbbinak hozzánk illő szép nevét a fotón láthatjátok :)
A ház emeletén egy "tiszta szoba" van berendezve a kalotaszegi szokásoknak megfelelően, a helyi öregek régi holmijaival: festett hozomány-ládákkal, hímzett falvédőkkel, terítőkkel, és egy párnákkal telerakott magas ággyal. A kvázi emeletes ágy alsó szintjén régen az ifjú pár aludt, felettük pedig a szülők. Ez a meglepő tény néhány kérdést felvetett.., de megtudtuk, hogy abban az időben még szerencsére sok gyerek született, nem volt jellemző az "egykézés", tehát minden csak szemlélet kérdése, probléma egy szál se.
Protekciósok lévén, Barbival felpróbálhattuk a féltve őrzött és gazdagon díszített gyöngyös pártát, amit a konfirmált, eladósorban lévő lányok az esküvőig hordanak a vasárnapi istentiszteletekre. Hú, van súlya rendesen, mitnemondjak. Tartani kell benne a fejet, plusz nyilván figyelni kéne az igehirdetésre. Hát, a kettő együtt nem menne simán...
Kész megkönnyebbülés lehetett, mikor házasságkötéskor a menyasszonynak "bekötötték a fejét" és a pártát lecserélték kendőre. A kalotaszegi viselet arról híres, hogy a Kárpát-medence leggazdagabban hímzett, gyöngyökkel kivarrt, legdíszesebb ruhákból álló súlyos öltözete. Nagyon szép, részletgazdag, minden ruhadarabnak van funkciója és tényleg érződik, ahogy tartást ad annak, aki magára ölti. Ugyanakkor valahogy meg tudom érteni, hogy csak ünnepnapon hordták a lányok.
mákófalvi dombok
Mákófalva
reggeli BÚ-módra
:)
"Étvágyat és egészséget"
"Jöjjenek minél többen!"
mákófalvi óvoda
ahol lakni fogunk :)
MÉRA
A mérai református templomban épp nagytakarítás volt, a konfirmándusok tüsténkedtek, suvickoltak, ez itt így szokás. Aki konfirmációra készül, kiveszi a munkából is a részét, sőt az azévi csapat egy nagy falvédőt hímez vagy hímeztet a templom falára adományként. Isten dicsőségére és az ünnep emlékére. Tele van a templom szebbnél szebb kalotaszegi varrottassal, több évtizedre visszamenően.
Egyébként ez Kalotaszeg "legnéprajzibb" települése, itt a leggazdagabb a kultúra. Világhírűek a népzenészeik, az innen származó táncosoktól akar mindenki tanulni. Itt mai napig élő szokás a néptánc, nem pedig csak egy élesztgetni próbált régi hagyomány, ami már csak az öregek emlékezetében él. Itt így ünneplik az esküvőket, minden hétvégén nagyszabású táncházas buli van, aktivitás, élet, eleven, természet-közeli élet, a fiatalok ezzel mulatnak, és nem is akárhogy! Méra neve benne van a népdalokban, csujogatásokban is. Végig az a rigmus járt a fejemben, hogy: "A mérai hegytetőn integet a szeretőm/Fehér kendőt lobogtat, engem oda csalogat".
Lecsekkoltam, tényleg ott a hegytető ;) A többi meg hát... házi feladat.
Van még bivalymúzeum, a tánchoz csűr, a házakon rengeteg parabola antenna és egy iskola, ahol lakni fogunk. A vízhiány miatt wc nincs, de helyette a falakon hímzett, szépséges, varrottas tablók :)
A lelkész aranyos volt, mondta, hogy a felesége (aki a kántor is), most nincs itthon, ő a falubéli események főszervezője, mindenben segít majd és szeretettel várnak minket. Büszke apaként beszélt az öt gyermekéről is: természetesen mindegyik táncol, a legnagyobbik fiú a fő tehetség; a Táncművészeti Egyetemre jár, külföldre is hívják tanítani, nagy művész lesz belőle. Ha szerencsénk lesz, épp otthon lesz, amikor a táncházunkat tartjuk.
A mérai pap azt is részletesen elmesélte, hogy ezen az áprilisi szombaton nagy nap van, és hogy (minden évben Szent György napja körül) milyen speciális szokásrendben zajlik a faluban a birkamérés-kihajtás.
Azért fontos esemény ez az állattartóknak (= szinte az egész falunak), mert este minden gazdától begyűjtik, és közös nyájként kihajtják a nyári legelőre a birkákat, akik egészen ősz végéig kint lesznek. A kihajtás előtt minden gazda megfeji a saját juhait, a kapott tejet leméri, a többiekével összehasonlítja. A tej mennyiségétől függ, hogy ebben az évben melyik gazda hányszor fejheti majd meg az egész nyájat. A birkatartók megállapodnak egymást közt, ki mikor mehet a legelőre, készítenek egy arányos fejési beosztást. Ettől függ majd a tej, sajt, túró mennyisége, tehát az éves bevétel is, ezért nem mindegy, mi lesz a mai mérés eredménye.
Gondolom, azért van ez az "arányítás", mert évközben nincs arra idő, hogy nézegessék a billogokat, hogy melyik birka kié, az meg pláne kezelhetetlen lenne, hogy minden nap mindenki kijárjon, de tényleg csak a sajátját fejje meg. Elképzelem, ahogy nagy nehezen kikeresné az övét a többi közül :).
Akinek esetleg nem volt világos a fenti, felettébb „hozzáértő” fejtegetés (fej-tegetés, haha) az nemsokára megkérdezheti bármelyik mérai gazdát, vagy ha nem bírja ki addig, hívjon fel még ma este egy agrármérnököt :)
Lényeg, hogy valószínűleg jól működhet a rendszer, mert mindenki elfogadja és csinálja sok-sok generáció óta. Engem lenyűgözött, mennyire pontosan ki van ez is találva, ebből látszik, hogy enyhén szólva sincs benne a napi gondolatmenetemben a birkatartás:), de így hallva nagyon érdekes, sőt logikus. Mindig tanul az ember: reggel még nem gondoltam volna, milyen témákban világosodom meg…
Szóval napközben megy a mérés, munka van, de este a kihajtáskor zenészek is kísérik a birkákat (nyilván) és a hatalmas tábortűznél a legelőn nagy buli lesz éjszaka, hogy a pásztorok se unatkozzanak. (Találkoztunk turistákkal, akik direkt erre az eseményre jöttek. Tényleg vonzónak tűnt az esemény, szürkült az ég alja már és hívtak a tűzhöz minket is, de hát a kötelesség...) Várt minket a következő állomás, mégpedig:
KOLOZSVÁR
Este találkoztunk a másik autó csapatával, lefekvés előtt nagy élménycserét tartottunk, a vasárnapot Kolozsváron pedig már együtt töltöttük. Programunk: szálláskeresés, lehetőleg a városközpontban, lehetőleg vízzel, lehetőleg olcsón, lehetőleg 150 főre. További program: 10-től mise a Szent Mihály Székesegyházban, majd izgatott várakozás a főesperes úrra (tőle kellett ugyanis elkérnünk a templomot a zárómisénkre). Ez a folyamat aranyos volt, elmesélem: tudtuk, hogy 11-kor jön a következő misére gyóntatni, ezért odaálltunk a templom egyetlen bejárata elé. Misék voltak egymás után, nagy jövés-menés, már harangoztak, perceken belül 11 óra. Izgultunk, jajj, el ne mulasszuk a főesperes urat. De mivel őt magát nem ismertük, így minden közeledő papra azt hittük, hátha ő a főesperes. Aztán az egyik atya, akit megszólítottunk, felvilágosított bennünket, hogy "bár megtisztelő, de nem ő az, viszont nyugodjunk meg, biztos, hogy a felismerjük a főesperes urat, mert olyan szép méltóságteljes ember, látszik rajta, hogy főesperes. Olyan, mint az a szobor a templomajtó mellett. Most épp a püspöki palotában van, de nem sokára ezen a zebrán fog átjönni reverendában. Itt várjunk, ne mozduljunk. Persze arról több pap is jöhet, de onnan fogjuk látni, hogy ő az, hogy úgy jön. Hogy az úgy ..."jőve van". :))
Na. Ennyi.
Hát, mondanom sem kell, ettől nemhogy megnyugodtunk volna, hanem még izgatottabbak lettünk, és megnövekedett tisztelettel vártuk tovább türelmetlenül, hogy jöjjön a szoborszerű (most már nagybetűs) Főesperes Úr.
Közben lassan kezdődött a mise, már hallottuk az orgonát bentről, hirtelen nagy lett a forgalom, sietősen jöttek befelé a késésben lévő hívek, a gyóntató atyák. De a lényeg, akire várunk, hm... még mindig sehol. Eldöntöttük, majd röviden beszélünk, nem fogjuk feltartani és kezdtük együtt fogalmazni, mit is mondjuk, ami lényegre törő, udvarias, és amiből nem érződik a lámpalázunk. Kitaláltuk, hogy Kata beszéljen. Minden pontosan el volt tervezve, közben idegeskedtünk, hogy jajj, vajon mit fog szólni. Aztán egyszer csak.....!! Végre feltűnt Ő. A Főesperes! És Jött... Át a zebrán. Reverendában. Tényleg úgy, ahogy a próféciák jövendölték vala. Úgy jött, ahogy mondták. Ahogy vártuk és reméltük:)
Bemutatkoztunk, kezet fogott kedvesen, két mondatban elmondtuk, azonnal rábólintott, a titkárnővel egyeztessünk, örül, szeretettel vár, majd sietősen elköszönt.
Minden rendben, érdemes volt várni, és fellélegezve a könnyű sikeren, levezetésképpen kis kávézást tartottunk szemközt, majd az összegző stábértekezletet követően az eső előtt 2 (azaz kettő) perccel autóba szálltunk és elégedetten hazaindultunk. Útközben Jegenyére is beugrottunk befejezni az előző napi beszélgetést a székely pappal, immár olajmentes övezetben. Bemutattuk a társainkat, akikkel előző nap nem találkozott, ők is kaptak néhány kedves és velős poént, felmértük a terepet, megnéztük az iskolát, majd mivel sietett a szomszéd faluba délutáni misét mondani, tőle is elköszöntünk.
a kolozsvári Nagyszínház
ortodox húsvét a románoknál
kábelek
szép kábelek
kábel-bábel
Szent Mihály Székesegyház a felújított Mátyás király szoborral
várakozunk, a bejárat előtt
![]()
...várunk és várunk...
várakozunk, jobb híján fotózgatunk, ...nem rájuk várunk...
...rá várunk?...
a híres kolozsvári faragott szószék, várakozás közben
Ott Jön!
Hazafelé úton Erdélynek búcsút intve még kiszálltunk a Királyhágónál, megpihentünk a zuhogó esőben és Ritával spóroltunk 10 lejt, mivel zárva volt a kürtös kalácsos.
Báló Andrisék debreceni rezidenciája mennyei töltött káposztával várt minket, ami méltó jutalma volt a szervezkedésben, beszélgetésben megfáradt, éhes főbarátoknak :)
Visszagondolva azon csodálkozom hitetlenkedve, hogy mi minden tud történni másfél nap alatt, nagyon tartalmas hétvége volt, sok élménnyel és eredménnyel.
Öröm megélni, milyen sokat tudunk tanulni emberekről, szokásokról, helyekről és hozzáállásokról, ha nyitott szívvel, jól figyelünk. Nagyon várom, hogy visszamenjünk együtt és meglássátok, átéljétek Ti is, jól fog esni megmutatni, miket készítettünk elő.
Ha valaki szeretne még több képet látni a bejárásról, itt megnézheti.
Bizony, mondom én: jó dolog a Barátok Útja, szeretjük szervezni Nektek... :))
Papp Eszter
2012. július 7., szombat
2012 - lejárás - 1. nap Piri tollából
Sziasztok, itt a kis beszámoló a Bánffyhunyad-Jegenye útvonalról, azaz az első napról.
Bánffyhunyad közepén szálltunk ki az autóból, a református templomnál, amit sajnos belülről nem tudtunk megcsodálni, mert be volt zárva. Így hát neki is indultunk, egyenesen a vasútállomásig, hogy a sínek mellett a szántóföldek szélén haladjunk tovább. Ezen a szakaszon egyetlen árnyékos négyzetméter nem található, viszont már messziről látszik a Riszeg-tető, úgyhogy kezdtük is nézegetni, melyik irányból érdemesebb megközelíteni.
És akkor el is jutottunk az első kitérőutunkhoz. Kicsit előbb fordultunk jobbra, mint ahogy kellett volna, és majdnem lementünk egészen Sárvásárig, amikor végre sikerült rátalálni egy útra, amit biztosan be tudtunk azonosítani a térképen (ami általában nehéz feladat volt, mert a térképen maximum ötödannyi út volt feltüntetve, mint amennyi a valóságban létezett) ezen el is indultunk felfelé, nézelődve egy jó kiscsopihely után. És amikor elértük újra a síneket, a másik oldalon ott várt a legtökéletesebb kiscsopizós-ebédelős hely: egy nagy rét több nagy fával, amiknek elfér az árnyékában egy-egy csoport. Ehhez még kitérő úton is érdemes volt eljutni, így legalább azt az utat is megismertük, amelyiken majd a BÚ-táp fogja megközelíteni. :) És akkor lejártuk azt a részt is oda-vissza, amelyiken kitérő nélkül fogunk menni majd.
Kis pihi és ebédelés után teljesen zökkenőmentesen meghódítottuk a Riszeget. Az út nem megy fel egészen a tetejéig, de a gyönyörű kilátás az útról is látszik.
A Riszeg-tető és a Kós Károly építette Varjúvár közötti útszakasz már nem volt ilyen zökkenőmentes. Itt érkezünk el második nagy kerülőnkhöz, ami föl-le meneteket, lábszabdalós bozótot és tűző napon sokáig gyaloglást is tartalmazott. Az indokolatlan mennyiségű út közül nem tudtuk kiválasztani a megfelelőt (azt az egyetlen egyet, ami a térképen is szerepelt), így hát jól lementünk a völgybe, amit nem kellett volna. Jó sokáig azt se tudtuk, hogy hol vagyunk, csak nagy sokára sikerült beazonosítani. Akkor már ki volt írva, hogy merre kell menni a Varjúvárhoz, bár innen még jó sokat kellett mászni föl-le hogy el is jussunk odáig. Amikor sikeresen megtaláltuk, fordultunk is vissza ugyanazon az úton, és lementünk a völgybe Kalotanádasra.
Innen már csak egy köpés keletre Jegenye, de közben kisebb-nagyobb dombocskák vannak, amiket az utak megkerülnek, északról és délről is. Nagy dilemmázás után végül az északról kerülést választottuk, mert az egyszerűbbnek és szintmentesebbnek tűnt. Ekkor már a vizünk is fogyóban volt, de néhol találtunk állatitatókat vagy miket, amikből legalább locsoltunk magunkra egy keveset. Ez az út is hosszabb volt, mint amire számítottunk a térkép alapján, de lassacskán megláttuk a távolban, hogy hol megy az aszfaltút. Még meg kellett küzdenünk egy patakmederrel de utána csak elértük. Az első nagyobb árnyékban letelepedtünk és megvártuk Olivért a kocsival.
Utóbb kiderült, hogy délről kellett volna mennünk inkább, mert a szállásunk nem is bent a faluban lesz, hanem attól kicsit délre. Semmi vész, autóval abból az irányból is láttuk az út egy részét. :)
Én is küldök képet az útvonalról és a kavarásainkról.
Jelmagyarázat:
sárga vonal: lejárt és jó út
piros vonal: lejárt és rossz út
zöld vonal: oda-vissza lejárt jó út
kék vonal: amin (remélhetőleg) menni fogunk
fehér vonal: amit autóval tettünk meg
Jó kis nap lesz csak hozzatok napvédő mindenfélét és sok-sok vizet. :)
Piri
Bánffyhunyad közepén szálltunk ki az autóból, a református templomnál, amit sajnos belülről nem tudtunk megcsodálni, mert be volt zárva. Így hát neki is indultunk, egyenesen a vasútállomásig, hogy a sínek mellett a szántóföldek szélén haladjunk tovább. Ezen a szakaszon egyetlen árnyékos négyzetméter nem található, viszont már messziről látszik a Riszeg-tető, úgyhogy kezdtük is nézegetni, melyik irányból érdemesebb megközelíteni.
És akkor el is jutottunk az első kitérőutunkhoz. Kicsit előbb fordultunk jobbra, mint ahogy kellett volna, és majdnem lementünk egészen Sárvásárig, amikor végre sikerült rátalálni egy útra, amit biztosan be tudtunk azonosítani a térképen (ami általában nehéz feladat volt, mert a térképen maximum ötödannyi út volt feltüntetve, mint amennyi a valóságban létezett) ezen el is indultunk felfelé, nézelődve egy jó kiscsopihely után. És amikor elértük újra a síneket, a másik oldalon ott várt a legtökéletesebb kiscsopizós-ebédelős hely: egy nagy rét több nagy fával, amiknek elfér az árnyékában egy-egy csoport. Ehhez még kitérő úton is érdemes volt eljutni, így legalább azt az utat is megismertük, amelyiken majd a BÚ-táp fogja megközelíteni. :) És akkor lejártuk azt a részt is oda-vissza, amelyiken kitérő nélkül fogunk menni majd.
Kis pihi és ebédelés után teljesen zökkenőmentesen meghódítottuk a Riszeget. Az út nem megy fel egészen a tetejéig, de a gyönyörű kilátás az útról is látszik.
A Riszeg-tető és a Kós Károly építette Varjúvár közötti útszakasz már nem volt ilyen zökkenőmentes. Itt érkezünk el második nagy kerülőnkhöz, ami föl-le meneteket, lábszabdalós bozótot és tűző napon sokáig gyaloglást is tartalmazott. Az indokolatlan mennyiségű út közül nem tudtuk kiválasztani a megfelelőt (azt az egyetlen egyet, ami a térképen is szerepelt), így hát jól lementünk a völgybe, amit nem kellett volna. Jó sokáig azt se tudtuk, hogy hol vagyunk, csak nagy sokára sikerült beazonosítani. Akkor már ki volt írva, hogy merre kell menni a Varjúvárhoz, bár innen még jó sokat kellett mászni föl-le hogy el is jussunk odáig. Amikor sikeresen megtaláltuk, fordultunk is vissza ugyanazon az úton, és lementünk a völgybe Kalotanádasra.
Innen már csak egy köpés keletre Jegenye, de közben kisebb-nagyobb dombocskák vannak, amiket az utak megkerülnek, északról és délről is. Nagy dilemmázás után végül az északról kerülést választottuk, mert az egyszerűbbnek és szintmentesebbnek tűnt. Ekkor már a vizünk is fogyóban volt, de néhol találtunk állatitatókat vagy miket, amikből legalább locsoltunk magunkra egy keveset. Ez az út is hosszabb volt, mint amire számítottunk a térkép alapján, de lassacskán megláttuk a távolban, hogy hol megy az aszfaltút. Még meg kellett küzdenünk egy patakmederrel de utána csak elértük. Az első nagyobb árnyékban letelepedtünk és megvártuk Olivért a kocsival.
Utóbb kiderült, hogy délről kellett volna mennünk inkább, mert a szállásunk nem is bent a faluban lesz, hanem attól kicsit délre. Semmi vész, autóval abból az irányból is láttuk az út egy részét. :)
Én is küldök képet az útvonalról és a kavarásainkról.
Jelmagyarázat:
sárga vonal: lejárt és jó út
piros vonal: lejárt és rossz út
zöld vonal: oda-vissza lejárt jó út
kék vonal: amin (remélhetőleg) menni fogunk
fehér vonal: amit autóval tettünk meg
Jó kis nap lesz csak hozzatok napvédő mindenfélét és sok-sok vizet. :)
Piri
2012. július 4., szerda
2012 - lejárás 4. nap Rokker tömör ám velős gondolatain át közvetett módon kivetülve
Sziasztok
A jelszó: Ettől kilesznek páran :-)
Gyalun szálltunk ki az autóból, és térkép alapján igen egyszerűnek tűnt a dolog.
Elmegyünk félútig ott balra fordulunk, megyünk tovább míg oda nem érünk :-)
Egyszer sikerült csak eltérni az úttól , megnéztük arrafelé van e mocsár, patak, csalán, vagy valami ami izgalmasabbá tenné az utat, nem találtunk, így kénytelenek voltunk tovább menni.
De azért itt is rejt magában egy kis kihívást ez a táv. Gyalut elhagyva elkezd emelkedni, és emelkedik is tovább 5 óra gyaloglást :-),figyelve arra, hogy nehogy erdőbe keveredjünk, ami azért jó, mert nagyon szép a táj. A nehézség még, hogy vizet csak fent találtunk. Az út második fele lefelé megy kb 4 óra , ami már elég laza levezetés.
Ebédelő hely félúton van ahová a butáp oda tud jönni, és víz is van.
Ezt a napot mindenki fogja szeretni, és úgy érzem, engem meg mindenki fog szidni!
Rokker
A jelszó: Ettől kilesznek páran :-)
Gyalun szálltunk ki az autóból, és térkép alapján igen egyszerűnek tűnt a dolog.
Elmegyünk félútig ott balra fordulunk, megyünk tovább míg oda nem érünk :-)
Egyszer sikerült csak eltérni az úttól , megnéztük arrafelé van e mocsár, patak, csalán, vagy valami ami izgalmasabbá tenné az utat, nem találtunk, így kénytelenek voltunk tovább menni.
De azért itt is rejt magában egy kis kihívást ez a táv. Gyalut elhagyva elkezd emelkedni, és emelkedik is tovább 5 óra gyaloglást :-),figyelve arra, hogy nehogy erdőbe keveredjünk, ami azért jó, mert nagyon szép a táj. A nehézség még, hogy vizet csak fent találtunk. Az út második fele lefelé megy kb 4 óra , ami már elég laza levezetés.
Ebédelő hely félúton van ahová a butáp oda tud jönni, és víz is van.
Ezt a napot mindenki fogja szeretni, és úgy érzem, engem meg mindenki fog szidni!
Rokker
2012 - lejárás 3. nap, Rita és Janó leírása inkololatlanul érdekes stílusban
Sziasztok,
Akkor most következzen a mi útvonalunk beszámolója, amit Janóval jártunk le:
MÁKÓFALVA {románul Macau, nekem csak Makaó kakaó ( Anikó szerint pedig Mákosfalva :) )} ----> Magyarvista ------> GYALU
Negyed 12kor indultunk neki utunknak Mákófalváról egyenesen a dombos vidék tetejére. Rögtön az első 5 perc után, " a következő lehetőségnél újratervezést" kellett végrehajtanunk, miután szembetaláltuk magunkat egy malacólnagyságú méhkaptárral. Ennél fogva visszasétáltunk keresztül kasul a falun, és innen egyenesen fel a dombtetőre. A táj meseszép, messzire látni, falukat, még több dombot, völgyet, bárányhadakat, vérpulikat, tehéncsordákat, akik az iszapban fetrengve átverik a szemünket is.... Az egyik a tekintetével közölte, hogy semmi áron sem adja át a helyét a sárban.
Az út elején kb egy fél-háromnegyed órás hegymenet van, utána sokáig lefelé vezet az utunk szekérutakon. A terep nem nehéz, de mindenképpen bakancsos nap, amit onnan tudok, hogy én szandálba mentem... és volt harc az elemekkel. Indokolatlanul szúrós növények, tarló, aljnövényzet, miegymás...
Árnyék erre felé sem akad sok, viszont kegyetlenül sok napos rész.
Fenn a dombtetőn sétálva láttuk magunk előtt az erdőt, amit keresztez egy főút. Ez volt az egyik pont amit meg kellett találnunk. Azonban nem vezetett be az erdőbe út. Így megkerültük az egészet, átkeltünk egy patakon, melynek neve Jucul, így találkoztunk a főúttal, ahova oda tud jönni majd a kajaszállító kocsi. Árnyékot itt az erdő széle korlátozott mennyiségben biztosít csak, viszont van egy indokolatlanul középre lejtő focipálya... legalább egyenlően nehéz gólt rúgni... Itt megpihentünk egy kicsit, majd folytattuk utunkat a végeláthatatlan dombságban. Találkoztunk közben két malaccal, akik épp ott laktak, halk röffentésekkel jelezték, hogy furcsálják, hogy nézzük őket...és itt láttunk vadnyulat is :) Kicsit aggódtunk, mert minden dombocska után reménykedtünk benne, hogy megpillantjuk Magyarvistát, de sok sok domb után elvesztettük reményünket.... De szerencsére jött egy jel..nem is akárhonnan, hanem a hegy tetejéről egy nyúl alakú fa formájában.. Én először kételkedtem a jelentőségében, de beláttam Janó hatására, hogy nincs más választás...arra kell menni, amerre a nyúl alakú fa található... így is lett és jól döntöttünk.. :)
Kábé ennél a résznél nekem elfogyott a vizem, Janóé meg 80ezer fokosra melegedett... amint megláttunk pár házat, ami Magyarvistához tartozott arról kezdtünk ábrándozni, milyen hideg üdítővel fog minket megkínálni a lelkész, akit mindenképp meg kellett keresnünk, illetve arról, milyen udvariatlan eszközökhöz folyamodnánk, ha mégsem kínálna meg minket hideg finom limonádéval... Na ezt pont korán kezdtük.... ugyanis rossz úton indultunk el a faluba, felbátorodva a pár házacskán amiket megláttunk.... ugyanis egy kőbányába értünk be... Így innen vissza kellett fordulnunk, szerencsére hamar megtaláltuk a helyes utat, csak egy kicsit kavirnyáltunk el....
Benn a faluban rájöttünk, hogy errefelé az a szokás, hogy minden faluban biciklizik egy indokolatlanul dundi kisgyerek :) A templomot nem igazán találtuk, később kiderült, hogy az egy pici dombon fákkal ölelve rejtőzik... ezért megtaláltuk a helyi szervert, egy nénikét a főutcán kinn a kapu előtt csacsorászni. Odamentünk hozzá annak reményében, hogy telepatikusan látni fogja a szemünkben, hogy SZOMJAZUNK, és behív minket sütizni meg frissítőzni..persze nem így lett... nem látta meg a szemünkben a vízhiányt :) Na azt mondta a néni, hogy biztos otthon van a lelkész úr, mert most volt fenn nála... persze miután nem találtuk otthon, és visszamentünk, kiderült, hogy itt más időszámítás van...ugyanis a most voltam fenn nála azt jelenti, hogy egy órája :) de irtózatosan aranyosak voltak, mert felhívták nekünk a lelkészurat, hogy szeretnénk vele találkozni.. mondták kicsit várjunk, felmentünk a parókiához, vártunk...vártunk...vártunk... gondoltuk csak körbenéz ott vagyunk e...vártunk vártunk...aztán meguntuk és körbenéztünk a parókia körül... a lelkész úr ott volt már és szedte a tyúkok alól a tojásokat... nagyon kedves volt, behívott minket, ekkor a pólójában hozta a friss tojásokat :) elmeséltük kik vagyunk mit szeretnénk ( misézni a templomban ) nézi a naptárat hányadikán mennénk... pár nappal későbbre be volt írva vmilyen csoport neki, hogy jönnek...pár percig kussban nézi a naptárat..egyszer csak megszólal...hát ezek meg kicsodák? :)
Mindent lezsíroztunk...kértünk tőle inni..
Szerencsénkre mikor épp elköszöntünk tőle akkor jött a harangozó fiú, aki pont arra lakik amerre a mi utunk vitt tovább, így elkísért minket jó sokáig...meg persze el is mondta hogy kell menni Gyaluig.. a térképen egy út volt.. keresztül az erdőn... na ő is úgy magyarázta el az utat, mint mindenki más akitől útbaigazítást kértek a többiek.. felfelé kell menni, aztán ott lesz egy kert ( ami egyébként tisztást jelent) aztán tovább kell menni egészen az erdő sarkáig!!!!!! majd ott kezdődik egy másik erdő, ott tovább se jobbra, se balra, egyenesen, egészen addig, amíg nem találunk egy két kamion széles szekérutat....és onnan már látjuk majd Gyalut...
Na, mondanom se kell, hogy nem így lett...furcsa mód az erdő sarkát nem leltük, viszont egyenes utat sem... De olyan temérdek mennyiségű szúnyog meg rovar volt, hogy folyamatos karkörzést csináltam, és sajnáltam, hogy nem hemperegtem meg az iszapban... egyik útelágazásnál nem tudtunk mást csinálni, kő papír ollóval döntöttük el merre menjünk...egyik út se volt jó...aztán szerencsére megtaláltuk a jó utat...kb 10 métert sétáltunk itt feleslegesen... de még jó kis séta volt lefelé dombok között egészen le Gyaluig...
Túl sok település volt egymás mellett, csak 80%ra tudtuk megállapítani melyik lehet Gyalu... besétáltunk...és kicsit elbizonytalanodtunk...minden felé románok laktak ott, gondolkodtunk hogy kérdezzük meg jó helyen vagyunk-e. persze csak elméletben a következő mellett maradtunk: Is it Gyalu ( közben mutatom a kezemmel a gyalu-szerszámot ) or not Gyalu ( szintén mutogatok :) )
De jó helyen voltunk végül is :)
A fontos infók kockásan:
Az utat kb 7 óra alatt tettük meg. ebben benne van amennyit kavirnyáltunk meg pihegtünk
Két emelkedős rész, elején, meg vége felé, de nem vészes egyik sem.
Bakancs: KELL
Naptej: KELL
sok sok víz: KELL
plusz víz: KELL
ebédelőhely a focipályánál, be lehet menni kocsival is, a csatolt képen lévő táblánál
A malacos képet azért mellékeltem, mert rózsaszín az orra :)
Köszönjük a lehetőséget:
Janó és Rita
Az egyes szám első személy Ritára vonatkozik :)
ps. lehet kicsit hosszú lett...hopp
Akkor most következzen a mi útvonalunk beszámolója, amit Janóval jártunk le:
MÁKÓFALVA {románul Macau, nekem csak Makaó kakaó ( Anikó szerint pedig Mákosfalva :) )} ----> Magyarvista ------> GYALU
Negyed 12kor indultunk neki utunknak Mákófalváról egyenesen a dombos vidék tetejére. Rögtön az első 5 perc után, " a következő lehetőségnél újratervezést" kellett végrehajtanunk, miután szembetaláltuk magunkat egy malacólnagyságú méhkaptárral. Ennél fogva visszasétáltunk keresztül kasul a falun, és innen egyenesen fel a dombtetőre. A táj meseszép, messzire látni, falukat, még több dombot, völgyet, bárányhadakat, vérpulikat, tehéncsordákat, akik az iszapban fetrengve átverik a szemünket is.... Az egyik a tekintetével közölte, hogy semmi áron sem adja át a helyét a sárban.
Az út elején kb egy fél-háromnegyed órás hegymenet van, utána sokáig lefelé vezet az utunk szekérutakon. A terep nem nehéz, de mindenképpen bakancsos nap, amit onnan tudok, hogy én szandálba mentem... és volt harc az elemekkel. Indokolatlanul szúrós növények, tarló, aljnövényzet, miegymás...
Árnyék erre felé sem akad sok, viszont kegyetlenül sok napos rész.
Fenn a dombtetőn sétálva láttuk magunk előtt az erdőt, amit keresztez egy főút. Ez volt az egyik pont amit meg kellett találnunk. Azonban nem vezetett be az erdőbe út. Így megkerültük az egészet, átkeltünk egy patakon, melynek neve Jucul, így találkoztunk a főúttal, ahova oda tud jönni majd a kajaszállító kocsi. Árnyékot itt az erdő széle korlátozott mennyiségben biztosít csak, viszont van egy indokolatlanul középre lejtő focipálya... legalább egyenlően nehéz gólt rúgni... Itt megpihentünk egy kicsit, majd folytattuk utunkat a végeláthatatlan dombságban. Találkoztunk közben két malaccal, akik épp ott laktak, halk röffentésekkel jelezték, hogy furcsálják, hogy nézzük őket...és itt láttunk vadnyulat is :) Kicsit aggódtunk, mert minden dombocska után reménykedtünk benne, hogy megpillantjuk Magyarvistát, de sok sok domb után elvesztettük reményünket.... De szerencsére jött egy jel..nem is akárhonnan, hanem a hegy tetejéről egy nyúl alakú fa formájában.. Én először kételkedtem a jelentőségében, de beláttam Janó hatására, hogy nincs más választás...arra kell menni, amerre a nyúl alakú fa található... így is lett és jól döntöttünk.. :)
Kábé ennél a résznél nekem elfogyott a vizem, Janóé meg 80ezer fokosra melegedett... amint megláttunk pár házat, ami Magyarvistához tartozott arról kezdtünk ábrándozni, milyen hideg üdítővel fog minket megkínálni a lelkész, akit mindenképp meg kellett keresnünk, illetve arról, milyen udvariatlan eszközökhöz folyamodnánk, ha mégsem kínálna meg minket hideg finom limonádéval... Na ezt pont korán kezdtük.... ugyanis rossz úton indultunk el a faluba, felbátorodva a pár házacskán amiket megláttunk.... ugyanis egy kőbányába értünk be... Így innen vissza kellett fordulnunk, szerencsére hamar megtaláltuk a helyes utat, csak egy kicsit kavirnyáltunk el....
Benn a faluban rájöttünk, hogy errefelé az a szokás, hogy minden faluban biciklizik egy indokolatlanul dundi kisgyerek :) A templomot nem igazán találtuk, később kiderült, hogy az egy pici dombon fákkal ölelve rejtőzik... ezért megtaláltuk a helyi szervert, egy nénikét a főutcán kinn a kapu előtt csacsorászni. Odamentünk hozzá annak reményében, hogy telepatikusan látni fogja a szemünkben, hogy SZOMJAZUNK, és behív minket sütizni meg frissítőzni..persze nem így lett... nem látta meg a szemünkben a vízhiányt :) Na azt mondta a néni, hogy biztos otthon van a lelkész úr, mert most volt fenn nála... persze miután nem találtuk otthon, és visszamentünk, kiderült, hogy itt más időszámítás van...ugyanis a most voltam fenn nála azt jelenti, hogy egy órája :) de irtózatosan aranyosak voltak, mert felhívták nekünk a lelkészurat, hogy szeretnénk vele találkozni.. mondták kicsit várjunk, felmentünk a parókiához, vártunk...vártunk...vártunk... gondoltuk csak körbenéz ott vagyunk e...vártunk vártunk...aztán meguntuk és körbenéztünk a parókia körül... a lelkész úr ott volt már és szedte a tyúkok alól a tojásokat... nagyon kedves volt, behívott minket, ekkor a pólójában hozta a friss tojásokat :) elmeséltük kik vagyunk mit szeretnénk ( misézni a templomban ) nézi a naptárat hányadikán mennénk... pár nappal későbbre be volt írva vmilyen csoport neki, hogy jönnek...pár percig kussban nézi a naptárat..egyszer csak megszólal...hát ezek meg kicsodák? :)
Mindent lezsíroztunk...kértünk tőle inni..
Szerencsénkre mikor épp elköszöntünk tőle akkor jött a harangozó fiú, aki pont arra lakik amerre a mi utunk vitt tovább, így elkísért minket jó sokáig...meg persze el is mondta hogy kell menni Gyaluig.. a térképen egy út volt.. keresztül az erdőn... na ő is úgy magyarázta el az utat, mint mindenki más akitől útbaigazítást kértek a többiek.. felfelé kell menni, aztán ott lesz egy kert ( ami egyébként tisztást jelent) aztán tovább kell menni egészen az erdő sarkáig!!!!!! majd ott kezdődik egy másik erdő, ott tovább se jobbra, se balra, egyenesen, egészen addig, amíg nem találunk egy két kamion széles szekérutat....és onnan már látjuk majd Gyalut...
Na, mondanom se kell, hogy nem így lett...furcsa mód az erdő sarkát nem leltük, viszont egyenes utat sem... De olyan temérdek mennyiségű szúnyog meg rovar volt, hogy folyamatos karkörzést csináltam, és sajnáltam, hogy nem hemperegtem meg az iszapban... egyik útelágazásnál nem tudtunk mást csinálni, kő papír ollóval döntöttük el merre menjünk...egyik út se volt jó...aztán szerencsére megtaláltuk a jó utat...kb 10 métert sétáltunk itt feleslegesen... de még jó kis séta volt lefelé dombok között egészen le Gyaluig...
Túl sok település volt egymás mellett, csak 80%ra tudtuk megállapítani melyik lehet Gyalu... besétáltunk...és kicsit elbizonytalanodtunk...minden felé románok laktak ott, gondolkodtunk hogy kérdezzük meg jó helyen vagyunk-e. persze csak elméletben a következő mellett maradtunk: Is it Gyalu ( közben mutatom a kezemmel a gyalu-szerszámot ) or not Gyalu ( szintén mutogatok :) )
De jó helyen voltunk végül is :)
A fontos infók kockásan:
Az utat kb 7 óra alatt tettük meg. ebben benne van amennyit kavirnyáltunk meg pihegtünk
Két emelkedős rész, elején, meg vége felé, de nem vészes egyik sem.
Bakancs: KELL
Naptej: KELL
sok sok víz: KELL
plusz víz: KELL
ebédelőhely a focipályánál, be lehet menni kocsival is, a csatolt képen lévő táblánál
A malacos képet azért mellékeltem, mert rózsaszín az orra :)
Köszönjük a lehetőséget:
Janó és Rita
Az egyes szám első személy Ritára vonatkozik :)
ps. lehet kicsit hosszú lett...hopp
2012. július 3., kedd
2012 lejárás - 6. nap, Tordaszentlászló-Méra; Borka és Mirkó leírása, Mottó: "Harcosok vagyunk, nem vesztesek"
Halihó!
A Borka&Mirkó Lejáró Co. nevében leírom a címben jelölt szakasz élménybeszámolóját és útleírását.
Az egész ott kezdődött, hogy péntek este Olivér mondta, hogy ezt kéne lejárni, ami a leghosszabb szakasz, de azért ez sincs több 30 kilométernél.
Persze, tényleg nem több.... légvonalban.
Szombaton mivel szeretjük a kihívásokat, abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy utolsóként kerültünk terepre 11.30-kor. Tordaszentlászlóról kb. 400 fokos melegben indultunk el először dél felé (Méra Tordaszentlászlótól pontosan 16 kilmotérre északra van légvonalban). Az első uticélunk A Létai vagy más nevén Géczy vár volt, amely Magyarléta közelében fekszik. Szentlászlóról kijőve az első úttévesztésünket egyből letudtuk, kb. 200 métert kellett visszafordulni, de ekkor még optimisták voltunk és mosolygósak, hogy ez benne van, eltévedés kipipálva, innen sima ügy lesz. Na, ebben tévedtünk, mert sima semmiképpen sem, folyamatosan dimbek-dombok között mászkálunk, ami az első egy-két órában gyönyörű (csodáltaos kopasz dombok vannak mindenütt, aztán amikor már minden nedvesség elpárolgott a szervezetünkből vágytunk volna egy kis ronda árnyékra. A lényeg, hogy Tordaszentlászlóról Hasadát község érintésével gyalogoltunk Magyarlétára. Ez tényleg szép szakasz, viszonylag egyszerű, könnyen megtaláltuk az utat. Magyarlétán fogyott el a vizünk, itt bekopogtunk egy házba, ahol nagyon kedvesek voltak és finom vizet kaptunk, de ezzel együtt nyilvánvalóan őrültnek gondoltak minket, hogy ilyen időben túrázunk. Megtudtuk, hogy a vár 1 kilométerre vagy egy órára van, végül abban maradtunk, hogy egy fél vekni kenyérre fekszik. Méra pedig van vagy két vekni kenyérre is. Valójában a várhoz meg kell kerülnünk egy 900 méteres hegyet, és néhány percet még fák között is fogunk sétálni, szóval jó lesz. A vár festői, csodálatos, gyönyörű, de sajnos nem óriási, ezért bemenni nem javasolt, mert lehet, hogy kipotyognánk belőle a szakadékba, de a vár tövében tudunk misézni egy réten. Visszafelé Magyarlétáig ugyanazon az úton kell jönnünk, amin mentünk. Ez kb. 2-3 kilométer. Ekkor kéne ebédelni Magyarléta határában, ahol nem nagyon van árnyék. Itt lehet, hogy érdemes azon gondolkodni, hogy mise, ebéd, kiscsopi az erdő szélén egyben legyen, ami nem praktikus, de legközelebb késő délután lesz árnyék.
Magyarlétát elhagyva kb. 300 métert az aszfaltozott autóúton kell sétálnunk Románléta felé, ami kb. kilométerre van. Egy pici és nem szép település, amelyen mi végig a faluban sétáltunk, de itthon a google earth segítségével találtunk egy föl utat a falu mellett. Románléta után egy újabb domb következett, amelyre felérve meglepetten tapasztaltunk, hogy a közelben egy falu nagyságú kőfejtő van, amely nem szerepel a térképen illetve halad mellettünk egy autópálya, amely szintén a térkép rajzolása óta bújt elő a földből. Ez némileg átrajzolta a tájat, illetve kicsit elveszítettük a tájékozódási képességünket átmenetileg, hiszen a térkép egy olyan részén kellett áthaladnunk, amely teljesen máshogy néz ki. Itt rátaláltunk egy széles, valószínűleg építési útra, amely murvás, de lehet rajta menni, semmilyen forgalom nincsen már rajta, mert igazából nem vezet sehova. Pontosabban egyszer csak vége lesz az autópálya viaduktjánál, ami alatt átmenve beérünk Járarákosra, amelynek érdekessége, hogy mozog. Ezt onnan tapasztaltuk, hogy amikor kijöttünk onnan, hátranézve azt éreztük, hogy jön felénk. Járarákosról Magyarfenesre indultunk, ekkor már nem volt se vizünk, se kedvünk semmihez. Borka kb. ekkorra kapott napszúrást, nekem egyéb sérülésem volt, amelyet nem részletezek, de a lényeg, hogy enyhe terpeszben tudtam már csak menni. Magyarfenesig az autópálya mellett murvás úton megyünk, ami se nem szép, se nem jó, se nem nyugis, de legalább nem forgalmas. Magyarfenes határában egy néni úgy üdvözölt minket, mintha rég nem látott ismerősei lennénk. Borka szerint köze van ehhez a néni szódásszifon szerű szemüvegének. Ezután szereztünk innivalót a helyi kisboltban, ahol külföldieknek néztek minket, majd Borka majdnem hányt egyet, de aztán meggondolta magát. Én azon tűnődtem, hogy hogyan lehetne lestoppolni egy autót és elcsalni a végét, de aztán minden kísértésnek ellenállva továbbindultunk Szászfenesre az erdőn keresztül. Még a falu határa előtt egy nénit megkérdeztünk, hogy jó úton megyünk-e. Mondta, hogy igen, és csak egyenesen menjünk, keresztül az erdőn, de ne térjünk balra és akkor már ott is vagyunk. Az erdőt elérve tapasztaltuk, hogy egyenes az nincsen, viszont egymillió kis csapás van keresztül-kasul mindefelé, így a iránytű és GPS híján a Nap állásából próbáltuk belőni az irányt viszonylag jól, mert aztán kilyukadtunk egy réten, amelyről nem tudtuk, hogy hol van, de szimpatikusnak tűnt, és végül üdvözítő is lett. Még az út mellett egy piknikező román társasággal találkoztunk, akiktől megkérdeztük, hogy szerintük hol vagyunk. A térképen aztán mutattak egy teljesen más helyet, mint ahol ténylegesen voltunk. Majd megkérdezték, hogy Are you hungry (Hungary)? Amire én feleltem, hogy igen, amire mondták, hogy tessék egyek. Én meg néztem, hogy hogyan függ össze a magyarság az éhséggel, szóval el lehet képzelni milyen állapotban voltunk, Még zárás képpen kicsit menekültünk kutyát sétáltatók elől, mert azt hittük, hogy juhász kutyák, amik meg akarnak minket kergetni. De végül beértünk Szászfenesre, amely még nem a célunk volt, de már nem tudtunk tovább menni, mert ránk sötétedett.
Brief:
Az út hossza 33 kilométer, ennél nyáron egy kicsivel kevesebbet fogunk menni, mert nem kell bemenni teljesen Szászfenesre, meg egy-két helyen tán lehet rövidíteni. Nagyon szép az eleje és szép a vége is, a közepe kicsit sivár. Árnyék az nincs, legalábbis akkor, amikor kéne. Mérára busszal érdemes átmenni Szászfenesről. Este nem lesz gond az alvással. Nagyon ügyelni kell rá, hogy mindig legyen víz utánpótlás akár autóból. Sajnos forrás nincs útközben.
Én is csatolok egy képet, ami mutatja a csiganyálat, amin csúszni fogunk:
Borka&Mirkó
A Borka&Mirkó Lejáró Co. nevében leírom a címben jelölt szakasz élménybeszámolóját és útleírását.
Az egész ott kezdődött, hogy péntek este Olivér mondta, hogy ezt kéne lejárni, ami a leghosszabb szakasz, de azért ez sincs több 30 kilométernél.
Persze, tényleg nem több.... légvonalban.
Szombaton mivel szeretjük a kihívásokat, abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy utolsóként kerültünk terepre 11.30-kor. Tordaszentlászlóról kb. 400 fokos melegben indultunk el először dél felé (Méra Tordaszentlászlótól pontosan 16 kilmotérre északra van légvonalban). Az első uticélunk A Létai vagy más nevén Géczy vár volt, amely Magyarléta közelében fekszik. Szentlászlóról kijőve az első úttévesztésünket egyből letudtuk, kb. 200 métert kellett visszafordulni, de ekkor még optimisták voltunk és mosolygósak, hogy ez benne van, eltévedés kipipálva, innen sima ügy lesz. Na, ebben tévedtünk, mert sima semmiképpen sem, folyamatosan dimbek-dombok között mászkálunk, ami az első egy-két órában gyönyörű (csodáltaos kopasz dombok vannak mindenütt, aztán amikor már minden nedvesség elpárolgott a szervezetünkből vágytunk volna egy kis ronda árnyékra. A lényeg, hogy Tordaszentlászlóról Hasadát község érintésével gyalogoltunk Magyarlétára. Ez tényleg szép szakasz, viszonylag egyszerű, könnyen megtaláltuk az utat. Magyarlétán fogyott el a vizünk, itt bekopogtunk egy házba, ahol nagyon kedvesek voltak és finom vizet kaptunk, de ezzel együtt nyilvánvalóan őrültnek gondoltak minket, hogy ilyen időben túrázunk. Megtudtuk, hogy a vár 1 kilométerre vagy egy órára van, végül abban maradtunk, hogy egy fél vekni kenyérre fekszik. Méra pedig van vagy két vekni kenyérre is. Valójában a várhoz meg kell kerülnünk egy 900 méteres hegyet, és néhány percet még fák között is fogunk sétálni, szóval jó lesz. A vár festői, csodálatos, gyönyörű, de sajnos nem óriási, ezért bemenni nem javasolt, mert lehet, hogy kipotyognánk belőle a szakadékba, de a vár tövében tudunk misézni egy réten. Visszafelé Magyarlétáig ugyanazon az úton kell jönnünk, amin mentünk. Ez kb. 2-3 kilométer. Ekkor kéne ebédelni Magyarléta határában, ahol nem nagyon van árnyék. Itt lehet, hogy érdemes azon gondolkodni, hogy mise, ebéd, kiscsopi az erdő szélén egyben legyen, ami nem praktikus, de legközelebb késő délután lesz árnyék.
Magyarlétát elhagyva kb. 300 métert az aszfaltozott autóúton kell sétálnunk Románléta felé, ami kb. kilométerre van. Egy pici és nem szép település, amelyen mi végig a faluban sétáltunk, de itthon a google earth segítségével találtunk egy föl utat a falu mellett. Románléta után egy újabb domb következett, amelyre felérve meglepetten tapasztaltunk, hogy a közelben egy falu nagyságú kőfejtő van, amely nem szerepel a térképen illetve halad mellettünk egy autópálya, amely szintén a térkép rajzolása óta bújt elő a földből. Ez némileg átrajzolta a tájat, illetve kicsit elveszítettük a tájékozódási képességünket átmenetileg, hiszen a térkép egy olyan részén kellett áthaladnunk, amely teljesen máshogy néz ki. Itt rátaláltunk egy széles, valószínűleg építési útra, amely murvás, de lehet rajta menni, semmilyen forgalom nincsen már rajta, mert igazából nem vezet sehova. Pontosabban egyszer csak vége lesz az autópálya viaduktjánál, ami alatt átmenve beérünk Járarákosra, amelynek érdekessége, hogy mozog. Ezt onnan tapasztaltuk, hogy amikor kijöttünk onnan, hátranézve azt éreztük, hogy jön felénk. Járarákosról Magyarfenesre indultunk, ekkor már nem volt se vizünk, se kedvünk semmihez. Borka kb. ekkorra kapott napszúrást, nekem egyéb sérülésem volt, amelyet nem részletezek, de a lényeg, hogy enyhe terpeszben tudtam már csak menni. Magyarfenesig az autópálya mellett murvás úton megyünk, ami se nem szép, se nem jó, se nem nyugis, de legalább nem forgalmas. Magyarfenes határában egy néni úgy üdvözölt minket, mintha rég nem látott ismerősei lennénk. Borka szerint köze van ehhez a néni szódásszifon szerű szemüvegének. Ezután szereztünk innivalót a helyi kisboltban, ahol külföldieknek néztek minket, majd Borka majdnem hányt egyet, de aztán meggondolta magát. Én azon tűnődtem, hogy hogyan lehetne lestoppolni egy autót és elcsalni a végét, de aztán minden kísértésnek ellenállva továbbindultunk Szászfenesre az erdőn keresztül. Még a falu határa előtt egy nénit megkérdeztünk, hogy jó úton megyünk-e. Mondta, hogy igen, és csak egyenesen menjünk, keresztül az erdőn, de ne térjünk balra és akkor már ott is vagyunk. Az erdőt elérve tapasztaltuk, hogy egyenes az nincsen, viszont egymillió kis csapás van keresztül-kasul mindefelé, így a iránytű és GPS híján a Nap állásából próbáltuk belőni az irányt viszonylag jól, mert aztán kilyukadtunk egy réten, amelyről nem tudtuk, hogy hol van, de szimpatikusnak tűnt, és végül üdvözítő is lett. Még az út mellett egy piknikező román társasággal találkoztunk, akiktől megkérdeztük, hogy szerintük hol vagyunk. A térképen aztán mutattak egy teljesen más helyet, mint ahol ténylegesen voltunk. Majd megkérdezték, hogy Are you hungry (Hungary)? Amire én feleltem, hogy igen, amire mondták, hogy tessék egyek. Én meg néztem, hogy hogyan függ össze a magyarság az éhséggel, szóval el lehet képzelni milyen állapotban voltunk, Még zárás képpen kicsit menekültünk kutyát sétáltatók elől, mert azt hittük, hogy juhász kutyák, amik meg akarnak minket kergetni. De végül beértünk Szászfenesre, amely még nem a célunk volt, de már nem tudtunk tovább menni, mert ránk sötétedett.
Brief:
Az út hossza 33 kilométer, ennél nyáron egy kicsivel kevesebbet fogunk menni, mert nem kell bemenni teljesen Szászfenesre, meg egy-két helyen tán lehet rövidíteni. Nagyon szép az eleje és szép a vége is, a közepe kicsit sivár. Árnyék az nincs, legalábbis akkor, amikor kéne. Mérára busszal érdemes átmenni Szászfenesről. Este nem lesz gond az alvással. Nagyon ügyelni kell rá, hogy mindig legyen víz utánpótlás akár autóból. Sajnos forrás nincs útközben.
Én is csatolok egy képet, ami mutatja a csiganyálat, amin csúszni fogunk:
Borka&Mirkó
2012 lejárás - 2. nap Ani és Ambrus szemével, a Discovery Channel ehhez képest esti mese!
Ambrus & Ani lejárása : Jegenyétől Mákosrétesig (alias Mákófalva)
Nincs naptejünk.
Induláskor már rossz irányba mentünk, de szerencsére még a templomnál rájöttünk, hogy nem arra kell menni. Elindultunk hát a jó irányba. Ambrus talált egy paraszt szalmakalapot, amit egyből a fejére nyomott. Kicsit szakadt volt, de jól szolgált. Boldogan indultunk útnak, mit sem sejtve a Román pusztaságról és arról, hogy mi fog velünk történni.
A Táj gyönyörű volt, lankás bozótos, a nap égett, és égetett, a szél messziről elkerült minket, de legalább szép volt a táj, és a kedvünk letörhetetlen.
Már sajnos nem emlékszem pontosan hogy történt, de azt hiszem, hogy úgy, hogy egyszer csak elfogyott az út. Konkrétan olyan volt, mint a mesékben, hogy valaki kijön a képernyőről és elvágja egy ollóval, hogy majd pár 10 kilométer után máshova ragassza... ne mindegy, elindultunk kb amerre akartunk.
Szerencsére elértük az első falut, Gyerővásárhelyet (Dumbrava). Ide gondoltuk azt, hogy megkapjuk az ennivalót. Könnyen be tud jönni a kocsi, és nincs messze Jegenyétől. Csoporhelyre még nem gondoltunk, mert egy darab árnyékos hely nem volt.
Olivér mondta, hogy mindenképpen menjünk fel a Gyerőffy-szöktetőre, de találtunk egy jobb utat a tóhoz, egy szépnek vélt heggyel, ami magasabb is volt mint a szöktető, ezért inkább kihagytuk, és elindultunk lefelé. Átmentünk az autóúton, és innen kezdődött minden baj okozója.
Bear Grylls színrelépése avagy a 10 csapás
Még a faluban megkérdeztük, hogy merre kell menni a tóhoz, ők meg lelkesen mondták, hogy egyenesen jobbra, végig, egyenesen de legjobb lenne, ha inkább az út mellett mennénk, ahol van kiépített rész, de mi ragaszkodtunk hozzá, hogy erdőbe szeretnénk menni. Erre ez volt a válaszuk: - de ha eltévedtek az erdőben, akkor kitől kértek tanácsot? A FÁKTÓÓL? (és milyen igazuk volt). De azért mi csak kértük, hogy zt az utat mondja el, ami átvisz az erdőn. Mondta hogy egyenesen. Mikor elindultunk, egy bácsi mondta, hogy legyen nálunk bot, mert kutyák vannak és veszélyesek. Bólogattunk, majd gyorsan elindultunk.
Tehát átmentünk a főúton, és egy hatalmas nagy végeláthatatlan lankás dimbes-dombos táj fogadott minket. Mentünk, aztán láttuk, hogy rossz irányba megyünk, ezért átvágtunk a jó útra. Mentünk, mentünk frattaráztunk, kb percenként :D
Mikor már egy jó fél ótája mentünk, megláttunk egy nyájat a közelben, mellette a pásztor, aki meglátott minket, és elkezdett kalimpálni, meg mutogatni előre, meg vissza, meg indokolatlan hangokat adott ki magából. Nem tudtuk mire vélni, ezért csak mentünk tovább. Az út egy karám és egy bódé között vitt minket, de még a bódé előtt megláttunk 1 kutyát felfelé menni a nyájhoz. Azt hittük, hogy nem vett minket észre, ezért mentünk tovább. Sajnos a kutya észrevett minket (1), és elkezdett iszonyatos iramban felénk rohanni és ugatott mint egy vadállat. Ekkor megjelent egy másik. Én akkor ott azt hittem, hogy összeesek a félelemtől. Ambrus elővette a botot, és csapkodott vele a levegőbe. Ekkor egy kicsit hátráltak, de annál nagyobb erővel kaptak a lábunkhoz. Ha Ambrus nem lett volna velem, tutu elkezdek vagy sírni, vagy kiabálni, vagy futni, de mindenképpen megettek volna a kutyák. Ambrus mondta, hogy ne mutassam a félelmemet... na mondom, épp hogy nem kaptam szívrohamot, és a lábam is kezdte elhagyni magát. gyorsan elkezdtünk hátrálni, majd előremenetben nagyon gyorsan menni. A kutyák nem tágítottak. kb 400 méteren keresztül mentünk, mire a kutyák elhagytak minket. Akkor megforultunk, és megpróbáltunk kerülővel visszamenni az útra. Amikor az ív végénél jártunk, a kutyák megint elkezdtek felénk rohanni. Én ott mondtam fel, és mondtam ,hogy fussunk. Bár nem futottunk, de egy meredek dombra igen hamar felértünk, és a kutyák végre elhagytak minket. (hozzáteszem, azok a kutyák tényleg vérkutyák voltak, és akkorák mint egy fél medve).
Fent a hegyen a nagy félelemtől megéheztünk, és megettük minden ennivalónkat. Gondoltam előveszem a csokit a táskámból, hogy megegyük. Igen ám, de a csoki inkább úgy gondolta, hogy megolvad, és mindenemet elárasztja (2). A mobilom sikeresen belefulladt a csokiba, de még később tudtuk használni. Az irataim szintén eláztak. Kicsit ideges lettem, de Ambrus lelkes FRATTARÁÁÁira újra visszanyerte, jókedvemet.
Mikor összeszedtük magunkat, már 2 tapasztalattal voltunk gazdagabbak: el kell kerülni a nyájakat, és a kutyákat minél besszebre, és azt, hogy a megbontott tábla csokit ne tartsuk a fontos dolgok mellett, mert még azon kapjuk magunkat, amint én kaptam magam.
A további másfél óra azzal telt, hogy kerestük az utat, és próbáltuk betájolni hol lehetünk. Végül találtunk egy patakot, és mivel nem tudtuk már amúgysem ,hogy hol vagyunk elkezdtünk úgy gondolkodni mint Bear Grylls. És így alakult ,hogy elindultunk a patakmederbe, mert a tóhoz biztos elvisz.
A Patak egyszerűen gyönyörű volt. nem győztem csodálkozni. Élénk színek, ragyogó napsütés, kristály tiszta víz, gyönyörű kövek, rengeteg élet körülöttünk, halacskák, rákok, gőték, halacskák, madarak! A patak nagyon hasonló volt mint a Rámszakdék. Könnyen lehetett benne menni, nagy kövekkel, bár eléggé csúszós volt némelyik. Voltak olyan kövek, amik úgy néztek ki, mintha lelocsolták volna vérrel, és megmaradt volna rajta. gyönyörű volt.
Miután eltelt vagy 3 óra, már nem láttam annyira gyönyörűnek. Addigra már beleestünk, és a patakban mentünk, mert végül is Hakuna Matata. Nagyon becsapós volt az a térkép és egészen más arányok voltak mint a magyar térképen, így nem tudtuk annyira átlátni, hogy meddig is kell még menni. Sok óra elteltével VÉGRE találtunk két embert, akik a patakban fürödtek, és elmondták ,hogy a tó már "nincs messze" csak követni kell a patakoz. Az a nincs messze még volt vagy másfél óra.
Elértük a tavunkat, ami igazából egy töltés volt, ahonnan zuhanyszerűen folyt le a párkányokon, mint egy lépcső. Na jó, csak egy lépcső volt, de az is nagyon jó. Ambrus megfürdött benne, én csak bevizeztem magam.
Megtaláltuk a köves utat, és innentől már minden jól ment. A falu egész messze volt, de könnyen megtalálható kiépített út vezetett odáig. Láttunk lovakat, meg kiscsikót, tehenet, meg mindent. Kiérve a faluból már tényleg minden jól ment. Átmentünk a főúton és tovább a mezőre. Ekkor már, bár minden jól ment, nagyon elegünk volt mindenből, és félve mentünk neki a lankás domboknak.
Starja falu előtt kaptunk egy bizonyos hívást Báló Andristól. Ekkor még jobban letörtünk, de menni kellett tovább, és mivel már ott voltunk, hogy ennél rosszabb már nem lehet, ennél rosszabb kedvünk már nem lett.
Starja végén egy kedves magyar anyuka elvezetett minket a jó útra, és onnan már hamar megláttuk a Mákosrétest. A réten még egy kicsit kóvályogtunk, de 2 óra múlva megtaláltuk a jó utat.
9 re értünk be a faluba, egyszerre az Olivérékkel. Kaptunk gyógyító italt, és még annál is inkább ennivalót. Mivel már 2 körül megettük minden kajánkat, kicsit éhesek voltunk.
Készítettem egy képet, ehhez fűzök egy kis jelmagyarázatot:
A zöld csík az az az út, ami jó és tudjuk hogy hol mi van.
A piros az az az út, ahol eltévedtünk, és lövésünk sincs arrlól, hogy mi van.
A kék az az az út, amikor a patakban megyünk.
A rózsaszín az az az út, amin kellett volna jönnünk.
Helyzetjelentés:
Bennem nem volt egy kullancs sem. Leégtem elég rendesen, de nem jobban min a piri, és megtanultam, hogy Erdélybe nem megyek be egy hatalmas nagy husáng nélkül!!!
De mindeneklőtt:
FRATTARA- FRATTARATTARAAA- RAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA
Nincs naptejünk.
Induláskor már rossz irányba mentünk, de szerencsére még a templomnál rájöttünk, hogy nem arra kell menni. Elindultunk hát a jó irányba. Ambrus talált egy paraszt szalmakalapot, amit egyből a fejére nyomott. Kicsit szakadt volt, de jól szolgált. Boldogan indultunk útnak, mit sem sejtve a Román pusztaságról és arról, hogy mi fog velünk történni.
A Táj gyönyörű volt, lankás bozótos, a nap égett, és égetett, a szél messziről elkerült minket, de legalább szép volt a táj, és a kedvünk letörhetetlen.
Már sajnos nem emlékszem pontosan hogy történt, de azt hiszem, hogy úgy, hogy egyszer csak elfogyott az út. Konkrétan olyan volt, mint a mesékben, hogy valaki kijön a képernyőről és elvágja egy ollóval, hogy majd pár 10 kilométer után máshova ragassza... ne mindegy, elindultunk kb amerre akartunk.
Szerencsére elértük az első falut, Gyerővásárhelyet (Dumbrava). Ide gondoltuk azt, hogy megkapjuk az ennivalót. Könnyen be tud jönni a kocsi, és nincs messze Jegenyétől. Csoporhelyre még nem gondoltunk, mert egy darab árnyékos hely nem volt.
Olivér mondta, hogy mindenképpen menjünk fel a Gyerőffy-szöktetőre, de találtunk egy jobb utat a tóhoz, egy szépnek vélt heggyel, ami magasabb is volt mint a szöktető, ezért inkább kihagytuk, és elindultunk lefelé. Átmentünk az autóúton, és innen kezdődött minden baj okozója.
Bear Grylls színrelépése avagy a 10 csapás
Még a faluban megkérdeztük, hogy merre kell menni a tóhoz, ők meg lelkesen mondták, hogy egyenesen jobbra, végig, egyenesen de legjobb lenne, ha inkább az út mellett mennénk, ahol van kiépített rész, de mi ragaszkodtunk hozzá, hogy erdőbe szeretnénk menni. Erre ez volt a válaszuk: - de ha eltévedtek az erdőben, akkor kitől kértek tanácsot? A FÁKTÓÓL? (és milyen igazuk volt). De azért mi csak kértük, hogy zt az utat mondja el, ami átvisz az erdőn. Mondta hogy egyenesen. Mikor elindultunk, egy bácsi mondta, hogy legyen nálunk bot, mert kutyák vannak és veszélyesek. Bólogattunk, majd gyorsan elindultunk.
Tehát átmentünk a főúton, és egy hatalmas nagy végeláthatatlan lankás dimbes-dombos táj fogadott minket. Mentünk, aztán láttuk, hogy rossz irányba megyünk, ezért átvágtunk a jó útra. Mentünk, mentünk frattaráztunk, kb percenként :D
Mikor már egy jó fél ótája mentünk, megláttunk egy nyájat a közelben, mellette a pásztor, aki meglátott minket, és elkezdett kalimpálni, meg mutogatni előre, meg vissza, meg indokolatlan hangokat adott ki magából. Nem tudtuk mire vélni, ezért csak mentünk tovább. Az út egy karám és egy bódé között vitt minket, de még a bódé előtt megláttunk 1 kutyát felfelé menni a nyájhoz. Azt hittük, hogy nem vett minket észre, ezért mentünk tovább. Sajnos a kutya észrevett minket (1), és elkezdett iszonyatos iramban felénk rohanni és ugatott mint egy vadállat. Ekkor megjelent egy másik. Én akkor ott azt hittem, hogy összeesek a félelemtől. Ambrus elővette a botot, és csapkodott vele a levegőbe. Ekkor egy kicsit hátráltak, de annál nagyobb erővel kaptak a lábunkhoz. Ha Ambrus nem lett volna velem, tutu elkezdek vagy sírni, vagy kiabálni, vagy futni, de mindenképpen megettek volna a kutyák. Ambrus mondta, hogy ne mutassam a félelmemet... na mondom, épp hogy nem kaptam szívrohamot, és a lábam is kezdte elhagyni magát. gyorsan elkezdtünk hátrálni, majd előremenetben nagyon gyorsan menni. A kutyák nem tágítottak. kb 400 méteren keresztül mentünk, mire a kutyák elhagytak minket. Akkor megforultunk, és megpróbáltunk kerülővel visszamenni az útra. Amikor az ív végénél jártunk, a kutyák megint elkezdtek felénk rohanni. Én ott mondtam fel, és mondtam ,hogy fussunk. Bár nem futottunk, de egy meredek dombra igen hamar felértünk, és a kutyák végre elhagytak minket. (hozzáteszem, azok a kutyák tényleg vérkutyák voltak, és akkorák mint egy fél medve).
Fent a hegyen a nagy félelemtől megéheztünk, és megettük minden ennivalónkat. Gondoltam előveszem a csokit a táskámból, hogy megegyük. Igen ám, de a csoki inkább úgy gondolta, hogy megolvad, és mindenemet elárasztja (2). A mobilom sikeresen belefulladt a csokiba, de még később tudtuk használni. Az irataim szintén eláztak. Kicsit ideges lettem, de Ambrus lelkes FRATTARÁÁÁira újra visszanyerte, jókedvemet.
Mikor összeszedtük magunkat, már 2 tapasztalattal voltunk gazdagabbak: el kell kerülni a nyájakat, és a kutyákat minél besszebre, és azt, hogy a megbontott tábla csokit ne tartsuk a fontos dolgok mellett, mert még azon kapjuk magunkat, amint én kaptam magam.
A további másfél óra azzal telt, hogy kerestük az utat, és próbáltuk betájolni hol lehetünk. Végül találtunk egy patakot, és mivel nem tudtuk már amúgysem ,hogy hol vagyunk elkezdtünk úgy gondolkodni mint Bear Grylls. És így alakult ,hogy elindultunk a patakmederbe, mert a tóhoz biztos elvisz.
A Patak egyszerűen gyönyörű volt. nem győztem csodálkozni. Élénk színek, ragyogó napsütés, kristály tiszta víz, gyönyörű kövek, rengeteg élet körülöttünk, halacskák, rákok, gőték, halacskák, madarak! A patak nagyon hasonló volt mint a Rámszakdék. Könnyen lehetett benne menni, nagy kövekkel, bár eléggé csúszós volt némelyik. Voltak olyan kövek, amik úgy néztek ki, mintha lelocsolták volna vérrel, és megmaradt volna rajta. gyönyörű volt.
Miután eltelt vagy 3 óra, már nem láttam annyira gyönyörűnek. Addigra már beleestünk, és a patakban mentünk, mert végül is Hakuna Matata. Nagyon becsapós volt az a térkép és egészen más arányok voltak mint a magyar térképen, így nem tudtuk annyira átlátni, hogy meddig is kell még menni. Sok óra elteltével VÉGRE találtunk két embert, akik a patakban fürödtek, és elmondták ,hogy a tó már "nincs messze" csak követni kell a patakoz. Az a nincs messze még volt vagy másfél óra.
Elértük a tavunkat, ami igazából egy töltés volt, ahonnan zuhanyszerűen folyt le a párkányokon, mint egy lépcső. Na jó, csak egy lépcső volt, de az is nagyon jó. Ambrus megfürdött benne, én csak bevizeztem magam.
Megtaláltuk a köves utat, és innentől már minden jól ment. A falu egész messze volt, de könnyen megtalálható kiépített út vezetett odáig. Láttunk lovakat, meg kiscsikót, tehenet, meg mindent. Kiérve a faluból már tényleg minden jól ment. Átmentünk a főúton és tovább a mezőre. Ekkor már, bár minden jól ment, nagyon elegünk volt mindenből, és félve mentünk neki a lankás domboknak.
Starja falu előtt kaptunk egy bizonyos hívást Báló Andristól. Ekkor még jobban letörtünk, de menni kellett tovább, és mivel már ott voltunk, hogy ennél rosszabb már nem lehet, ennél rosszabb kedvünk már nem lett.
Starja végén egy kedves magyar anyuka elvezetett minket a jó útra, és onnan már hamar megláttuk a Mákosrétest. A réten még egy kicsit kóvályogtunk, de 2 óra múlva megtaláltuk a jó utat.
9 re értünk be a faluba, egyszerre az Olivérékkel. Kaptunk gyógyító italt, és még annál is inkább ennivalót. Mivel már 2 körül megettük minden kajánkat, kicsit éhesek voltunk.
Készítettem egy képet, ehhez fűzök egy kis jelmagyarázatot:
A zöld csík az az az út, ami jó és tudjuk hogy hol mi van.
A piros az az az út, ahol eltévedtünk, és lövésünk sincs arrlól, hogy mi van.
A kék az az az út, amikor a patakban megyünk.
A rózsaszín az az az út, amin kellett volna jönnünk.
Helyzetjelentés:
Bennem nem volt egy kullancs sem. Leégtem elég rendesen, de nem jobban min a piri, és megtanultam, hogy Erdélybe nem megyek be egy hatalmas nagy husáng nélkül!!!
De mindeneklőtt:
FRATTARA- FRATTARATTARAAA- RAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)